Steinernél az ÉN-érzék nem a saját Énem átélése, hanem az a képesség, amellyel egy másik emberben közvetlenül egy önálló Ént érzékelek.
Az ÉN-érzék tárgya a másik ember mint ÉN.
Steiner ezt határozottan megkülönbözteti az öntudattól: saját Énemet belülről, akarati létközpontként élem át; a másik Énjét viszont érzékelem. GA 206 – Man as a Being of Sense and Perception
Steiner két folyamatot választ szét:
Steiner elutasítja azt a magyarázatot, hogy a másik ember Énjére pusztán következtetünk:
Steiner szerint a másik Énjét olyan közvetlenül érzékeljük, mint a színt a látással vagy a hangot a hallással. A test, az arckifejezés és a beszéd kíséri ezt, de az Én észlelése nem vezethető le belőlük. GA 170 – The Riddle of Humanity, 7. előadás, GA 170, 14. előadás
Ez Steiner egyik legerősebb állítása: az ÉN-érzék önálló érzékterület, nem egyszerűen látás, hallás, empátia és következtetés összege.
Az ÉN-érzék nem elsősorban a másik:
érzékeli, hanem azt, hogy ezek mögött egy önmagából kiinduló szellemi–lelki centrum áll.
„Valaki áll előttem: egy önálló ÉN, aki gondolkodik, érez és akar.”
Ez az „ő mint ÉN” tapasztalása.
Steiner tizenkét érzéket különböztet meg. A másik ember belső világához kapcsolódó négy „megismerési érzék”:
| Érzék | Mit érzékel? |
|---|---|
| Hallás | Hangot, tónust |
| Szó- vagy beszédérzék | A hangban megjelenő szót, nyelvi alakot |
| Gondolatérzék | A másik közölt gondolatát, fogalmi tartalmát |
| ÉN-érzék | A másik embert mint önálló ÉN-t |
Például valaki azt mondja: „Fáradt vagyok.”
Az ÉN-érzék tehát nem egyszerű jelentésértés. Két ember mondhatja ugyanazt a mondatot, mégis más ÉN szól általa.
Az empátia rendszerint azt jelenti, hogy érzékelem vagy átérzem a másik érzelmi állapotát. Steiner ÉN-érzéke ennél alapvetőbb:
Az ÉN-érzék nem pozitív érzelem, rokonszenv vagy beleegyezés.
Steiner az ÉN-érzékelést gyors, többnyire tudattalan váltakozásként írja le:
átengedem magam a másik hatásának → belsőleg elhatárolódom tőle → újra megnyílok → ismét elhatárolódom.
Ezt a következő ellentétpárokkal jellemzi:
A „szimpátia–antipátia” itt nem egyszerűen szeretetet és ellenszenvet jelent. Ez az érzékelés mikrodinamikája:
Steiner ezt úgy fogalmazza meg, hogy a másik ÉN-jét egy alvásszerű akaratfolyamat ragadja meg, amelynek eredménye rögtön átkerül a megismerés területére. GA 293 – Study of Man, VIII. előadás
Ez magyarázza az állítólagos kettősséget:
Steiner fontos különbségtétele:
A saját ÉN-em nem úgy jelenik meg számomra, mint egy külső érzéki tárgy. Saját cselekvésem, figyelmem és akaratom centrumaként tapasztalom.
A másik ÉN-je viszont kívülről találkozik velem. Éppen ezért szükséges Steiner rendszerében egy külön érzék, amely nem a saját ÉN-t, hanem a másikat mint ÉN-t teszi hozzáférhetővé.
Vagyis nem pusztán az arc vagy a szem tekinthető az ÉN-érzék szervének.
Az egész emberi organizmus válaszol a másik ember teljes jelenlétére. GA 170, 14. előadás
Ezért az ÉN-érzékelésben szerepet kap a másik:
azaz ezek egyfajta “jel”-ként való értelmezése az ú.n. közvetlen jel-érzékelés révén.
de Steiner szerint az ÉN észlelése mégsem ezekből levont következtetés.
Az ÉN-érzék paradox működése:
közel kerülök a másikhoz annyira, hogy belülről önmagamhoz hasonló ÉN-ként érzékeljem, ugyanakkor el is különülök tőle, hogy ne tévesszem össze magammal.
Ha csak belemerülés volna, azonosságösszeolvadás jönne létre. Ha csak elhárítás volna, a másik puszta külső tárgy maradna.
A jól működő ÉN-érzék ezért egyszerre teszi lehetővé:
Ebben az értelemben erkölcsi jelentősége is van: a másikat nem szerepként, kategóriaként vagy saját projekcióm hordozójaként, hanem önálló ÉN-ként fogom fel.
Az ÉN-érzék csak a mindenkori jelenben funkcionál.
Az ÉN-érzék általi megismerés a közvetlen jelentés-érzéken kerszetül előálló jelentés-élményként realizálódik.
Steiner négy csoportot különít el:
Az ÉN-érzék a leginkább individualizált „külső” megismerési érzék: nem valamely tulajdonságot, hanem a tulajdonságok hordozóját, a másik individualitást észleli. Steiner hangsúlyozza, hogy a négy magasabb érzékben is akarat működik, de „alvó” formában, ezért tudatosan inkább megismerésként éljük át őket. GA 293, VIII. előadás
Steiner antropozófiai fejlődésképében az ÉN-érzék csíráját az „Ó-Szaturnusz” fejlődési állapotához köti, miközben az ember saját Énjének megszerzését a földi fejlődéshez rendeli.
Ezzel is azt akarja hangsúlyozni, hogy:
két különböző eredetű képesség. Ez az antropozófiai kozmológia része. GA 170, 7. előadás
Nem azonos vele:
Különösen fontos: a saját projekcióm érzékelése nem azonos a másik Énjének érzékelésével.
Steiner fogalma éppen azt feltételezi, hogy a másikat önálló szubjektumként észlelem, nem saját belső tartalmaim hordozójaként.
Az atipikus tehetségekben bontakozó ÉN-érzék az egyik előfeltétele a holografikus tudat kialakulásának és funkcionálásának.
Steinernél az ÉN-érzék (Ichsinn):
az a különálló, egész emberrel működő megismerési érzék, amely révén a másik embert közvetlenül önálló Énként érzékeljük. Működésében gyors, tudattalan odaadás és elhatárolódás, szimpátia és antipátia, alvásszerű akarat és éber megismerés váltakozik. Nem a saját éntudat, nem puszta empátia, nem gondolatolvasás és nem következtetés a másik viselkedéséből.
Az eddigi SLR-terminológiára vetítve ezért az ÉN-érzéket nem célszerű azonosítani a „beszélő ÉN szimulációs azonosságával”. Steiner fogalmában az ÉN-érzék éppen annak képessége, hogy a belső szimulációtól és projekciótól megkülönböztetve a másikat mint önálló Ént érzékeljük.