A mű eredti címe Andreas Osika: Rembrandt som jag minns honom
Förlagsuset Siljans Måsar 2016
Az MH Líceum Alapítvány felkérésére svédből fordította:
Kerényi Kata
2017
Hilke Osika, Andreas édesanyja
Öt gyermeket hoztam a világra, csodálatos gyermekeket, közülük hárman “súlyos károsodással” születtek. Andreas volt az első, olyan beteg volt, hogy a születése után hónapokig azt gondolták az orvosok, hogy nem marad életben. Aztán, két egészséges és tehetséges gyermek után egyszerre érkezett még kettő, mindketten ugyanazzal a súlyos autizmussal, ami Andreas-nak is van.
Mindig érdekeltek a fogyatékkal élő gyerekek. Egy időben még tanultam is a témáról, és meggyőződésem volt, hogy a legfontosabb azonnal elkezdeni a célzott fejlesztést, ahogy kiderül egy gyerekről, hogy “deviáns”. Én legalábbis biztosan ezt tenném, ha lenne egy ilyen gyerekem, gondoltam.
Hamarosan meg is kaptam az esélyt, hogy megpróbáljam, de a fejlesztési törekvéseket teljesen elnyomta az erőfeszítés, hogy az első gyermekemet egyáltalán életben tartsam. Például a napi hatszori étkezés, alkalmanként két órán keresztül, hogy legalább a napi táplálékigényének egyharmadát fedezzük. A pelenkák, ágyneműk és egyebek kimosása a mosdókagylóban, miután mindent kifőztem a tűzhelyen. Megtalálni a legolcsóbb hozzávalókat és abból főzni minden nap, szegény diákként Bécsben, az ötvenes években. Nem tudtam aludni, depressziós lettem. Nem azért, mert volt egy beteg gyermekem, hanem a frusztráció miatt, hogy képtelen vagyok mindent megtenni azért, hogy megfelelően fejlődhessen.
Andreas végül nyolc évesen otthonba került, ahol plusz személyzetet kellett felvenni mellé, hogy elbírjanak vele, én otthon voltam a két egészséges gyerekkel, és ekkor érkeztek az ikrek. Esélyem sem volt unatkozni!
Andreas, a legidősebb fiam, a mai napig nem tud beszélni. De mikor 45 éves volt, megtanultam, hogyan kommunikálhatok vele számítógépen, illetve egy betűtáblán keresztül. Ennek bámulatos következményei lettek. Szegény édesanyja, azaz én, utazhatott vele mindenhová, ahol csak fellelhetőek Rembrandt (1606-1669) festményei. Hogy is feltételezhettünk volna ilyen művészet iránti érdeklődést valakiről, akiről azt hittük, hogy semmit nem ért a világból?!
Iskolás korától három évvel ezelőttig, amikor elkezdtük az írást, nem mertük Andreast kivinni az intézet falai közül, mert túl erős volt, és azt csinált, amit akart. Élére állította az ágyat, aztán elhajította, viccből. Meg sem kóstolta az ételt, és már dobta is le a földre a tányért. Óvodában és otthon is a pelenkája tartalmával festegetett. Egy ideje már nem csinálja, de még mindig pelenkát hord. Ma már festőterápiára jár, de még mindig az “őszies színeket” részesíti előnyben, a barna árnyalatait, mint Rembrandt, Brueghel és a németalföldi festők, ahogy ő írja. Minden egyes alkalommal ezeket választja, és nem a szokásos akvarellszíneket.
Mikor Andreas elkezdett írni, az ő kívánságára ellátogattunk Stockholm múzeumaiba, és nagy szerencsénkre a Nemzeti Múzeumban találtunk is Rembrandt-kiállítást. Andreas alig pillantott rá a festményekre. Körülöttük bámészkodott, aztán lecövekelt és üdvözült arckifejezéssel úgy meredt előre, hogy a többi látogató azt hihette, hogy őket figyeli, nem a képeket. Megkérdeztem tőle, hogy az ég szerelmére, miért nem nézi a festményeket? Azt felelte, hogy már látta őket. De most, életében először, tényleg átérzi a művész munkáját, mondta.
Az gondoltam, most éli meg, mi a különbség egy eredeti mű és egy reprodukció között. Van valami többlet, amit csak egy valódi kép adhat, még ha a másolat ugyanolyan színű és vonalvezetésű is. Lehet, hogy ez olyasmi, mint az élő zene és a hangfelvétel közti különbség? De ez persze, csak az én magyarázatom.
Most már tudok vele utazni. Senki a gondozói közül nem merné megpróbálni. Az egyik nagydarab gondozó szerint egy erős embert kellene magunkkal vinnünk, hogy ha Andreasnak dühkitörése lenne a repülőút alatt, akkor segítsen kezelni. Az igazat megvallva én magam is tartok a repüléstől, de nem azért, mert a fiammal kell utaznom.
Most, hogy Andreassal használjuk a betűtáblát, le tudja írni, mi minden okozhat nála dühkitörést. Leírhatja, hogy zavarja a motor hangja, hogy ki kell mennie a mosdóba vagy, hogy álmos, és meg tudjuk beszélni. Persze az is sokat segít, hogy nem tudja kicsatolni a biztonsági övet. Különben biztos, hogy megpróbálna útnak indulni még leszállás előtt. Egész úton édességeket szopogat, amivel nem tud betelni, és ami segít abban is, hogy ne duguljon be a füle. Az amszterdami utunkon nem evett a KLM szendvicseiből és nem is ivott semmit, mert másképpen néztek ki az ételek, mint amire számított.
Majdnem egy évig hajtogatta, hogy látni szeretné az Ermitázst Szentpétervárott. Igazán nem várhat tovább. Az anyja (azaz én) már öreg, megbetegedhet vagy akár meg is halhat, mielőtt ő láthatná az Ermitázst, adta tudtomra.
Odautazni télen nem volt egyszerű, ráadásul vízumot is kellett szerezni. Mikor végre megérkeztünk Szentpétervárra, Andreas az egész napot az Ermitázsban töltötte kora reggeltől késő délutánig, amíg be nem zárták. Napközben kiment egy kicsit sétálni: “Nem tudok olyan sokáig nézni” - írta.
Az előzetes kívánságlistáján szerepelt Raffello, Leonardo da Vinci, Fra Angelico, természetesen Rembrandt és “az impresszionisták, ha marad időnk”. Ezek közül különösen Renoirt és Monet-t szerette. De végül csak abban a teremben akart lenni, ahol a Rembrandt-képek voltak. Huszonhármat számoltam össze, és Andreas szerint “sokkal intenzívebb” volt, mint a stockholmi Rembrandt-kiállítás (ott csak hét kép szerepelt). Órákig állt ringatózva a festmények között, miközben egyik turistacsoport a másik után haladt el mellette, a világ minden nyelvén hallgatva a képek történetét és titkait. A végén lecövekelt egy hatalmas kép, a Tékozló fiú hazatérése előtt.
Ahogy haladt az elképzelhetetlen méretű embertömegben, a piros sapkája volt az egyetlen, ami kiemelte őt az embermasszából. Megtartotta és vezette, mint a boldogan hazatérő tékozló fiút. Időközönként meg-megcsodált egy-egy csinosabb hölgyet vagy lányt. Ilyenkor óvatosabban mozgott, meghajtotta a fejét és “mosolygott” rájuk. Általában megrémültek tőle. Az egyikük meg is kérdezte, hogy veszélyes-e. Ezt a kifejezést használta. Én mosolyogtam: “Nem, nem veszélyes!” De ez nem sokat segített.
Időnként megkérdeztem, miért pont ezt vagy azt a nőt szúrta ki az összes közül. Azt felelte: “Mert ő helyes”. Igen, annak látszottak. De másnak meg gyönyörű haja volt vagy épp más módon volt szép.
Andreas nemcsak Rembrandt-rajongó, hanem egy Rembrandt-szakértő, valódi műértő is. Ez a bécsi Művészettörténeti Múzeumban vált nyilvánvalóvá. A keresztapja, aki gyermekpszichiáter, hívott meg minket Bécsbe és vitt el a múzeumba. Az egyik teremben volt néhány Rembrandt-önarckép és néhány további festmény is. Andreas boldog volt. Egy kis idő múlva észrevettem két másik Rembrandt-képet kicsit távolabb a többitől. Mikor odavezettem Andreast, épp csak fél szemmel rájuk pillantott, és sietett vissza az önarcképekhez. Újra megpróbáltam, de az eredmény ugyanaz lett. Odaléptem a képekhez és elolvastam a hozzájuk tartozó leírást. Rembrandt Harmenszoon van Rijn művei voltak, de néhány kutatás szerint lehetséges, hogy valójában Rembrandt egy tanítványa festette őket. Mindkettőt.
Visszamentem Andreashoz, fogtam az igen-nem táblákat, és az egyik festmény előtt megállva megkérdeztem: “Rembrandt festette ezt a képet?” Andreas indulatosan azt mutatta: “Nem”. Ugyanez történt a másik képnél is, csak egy még türelmetlenebb “nem” volt a válasz. Visszamentünk az önarcképhez, és pontosan ugyanúgy megkérdeztem (csak, hogy teljesen tudományos legyek): “Rembrandt festette ezt a képet?” És Andreas határozottan azt mutatta: “igen”. Nem tudtunk nem tisztelettel tekinteni rá ezek után.
De volt egy másik festő is, akinek a képeit Andreas szerette volna látni. Nekiálltunk hát kutatni az idősebb Hans Holbein képei után. Hát persze, ha van ifjabb, akkor kell lennie egy idősebbnek is, de korábban sosem gondoltam erre, és nem is láttam még sehol. Megkérdeztük a teremőrt, aki azt mondta, hogy van a múzeumnak két képe tőle, de lent vannak az alagsorban. Andreast nem lehetett róla lebeszélni, végigrángatott az összes termen, és nem volt mit tenni, ő volt az erősebb. Sehol egy idősebb Hans Holbein. Az egyik nagyobb teremben a mozgatható válaszfalakat úgy tolták össze, hogy egy kis ovális belső teret alkottak, néhány picike festménnyel odabent. És nézd csak: ott volt a két kép! Én csak néhány Altdorfer-vázlatot és miniatúrát láttam elsőre az erősen árnyékolt kis helyiségben. Honnan tudhatta Andreas, hogy a teremőr tévedett? És miért pont ez a festő érdekli Rembrandt mellett? Az összes többi mester hidegen hagyta.
Elmenjünk esetleg Amsterdamba? Na, vajon mit írt Andreas, ahogy hazaértünk Bécsből és Szentpétervárról? Így van. Azt, hogy most Amszterdamba kell mennünk, mert ott még több Rembrandt van. Közben beköszöntött a szeptember, ezért azt javasoltam, hogy menjünk tavasszal. Akkor nem fagyunk meg, mint Szentpétervárott. De ez nem számított. Andreas azt írta, hogy menjünk mielőbb, mert “később sokkal többe fog kerülni”. Jól látta, hogy ez meggyőző indok az édesanyja számára. Mindenesetre nem sokkal azelőtt mondta, hogy beköszöntött az Amerikából induló, de az egész világra ható gazdasági válság.
Viszonylag gyorsan lefoglaltam hát az Interneten az amszterdami utat. Hamar túl akartam esni rajta. És micsoda út volt!
Az indulás napján elmentem Andreasért az óriási piros bőröndömmel, amibe mindkettőnk holmiját pakoltam. Ez hatalmas mennyiségű pelenkát, ruhát, matrachuzatot, alsóneműt és mindenféle egyebet jelentett. Muszáj volt egy bőröndbe pakolni, mert csak két kezem van, és az egyikre szükségem volt Andreashoz, a másikkal pedig az összes holminkat kellett vinnem. A piros bőrönd huszonkét kilót nyomott. A becsekkolás a már megszokott módon zajlott: vigyázni magunkra és másokra, közben megtalálni a megfelelő helyeket a gépen (olyan messze a motortól, amennyire csak lehet). Aztán végre megszabadulni a bőröndtől és hozzájutni a jegyünkhöz. Aztán a biztonsági ellenőrzés, a repülés… minden rendben ment, egészen addig, amíg megérkeztünk Amszterdamba és szerettük volna megkapni a nagy, piros bőröndöt.
Ott ültünk egy üres hordárkocsival a szalag mellett, amelyiken a stockholmi csomagok érkeztek. Jöttek is, csak a miénk nem. Vártunk és vártunk. Hosszabb idő elteltével felfigyeltem valakire, aki távolabb tőlünk, a futószalag elején felkapott egy piros bőröndöt. Nem ez lett volna az első eset, hogy valaki elviszi a csomagunkat. Megtörtént egyszer Párizsban is, akkor sikerült elcsípni a tolvajt, aki nagyon boldogan cserélte vissza a saját táskájára a miénket, ahogy lehetett.
Most is el akartam csípni az illetőt. Rengeteg ember özönlött a kijárat felé, otthagytam hát Andreast a hordárkocsinál, és rohantam a piros bőröndöt keresve a tömegben. Olyan sokan voltak, hogy időbe telt a dolog. És mikor visszaértem a hiábavaló keresgélésből, Andreas nem volt ott!
Most már egy alacsony emberkét kerestem piros sapkában. Még mindig hömpölygő embertömeg. Andreas sehol. Átestem egy táskán, talpra segítettek, folyamatosan kiabáltam: “Andreas!”, bár tudtam, hogy ha hallja is, biztosan nem fog reagálni, és eluralkodott rajtam a pánik. A piros sapka és benne Andreas nem volt sehol. Megszólítottam néhány embert, hogy elveszett a fogyatékos fiam, de közben tudtam, hogy ha kiment a teremből, lehetetlen lesz megtalálni. Az amszterdami reptér borzasztó nagy!
De ó, micsoda szerencse! Végre megpillantottam Andreast egy bank előtt a sorbanálló emberek között, akik bizonyára pénzt akartak váltani, vagy valami ilyesmi. Micsoda megkönnyebbülés! Ő is mindig megpróbálja nyomon követni, hol vagyok épp, és most egyszerűen csak otthagytam őt. Később megértettem, hogy ez neki sem lehetett könnyű helyzet.
A piros bőrönd még mindig nem volt meg. Az információs pulthoz mentem, ott elkérték a jegyemet ellenőrzésre, és kiderült, hogy a csomagom nem is ezen a szalagon érkezik, hanem egy másikon, egy másik teremben. Egyszerre több járat érkezett ugyanis Stockholmból. És tényleg, egyszer, mikor Amsterdamban kellett átszállnunk Stockholm felé, nem engedtek fel egy gépre Marcus-al, mert volt egy másik gép is, ami percre pontosan ugyanakkor indult, de a reptér másik feléről. Akkor segítőkészen felhívták a gépet, hogy várjon meg, és odavittek minket kocsival, így éppen elértük.
Áttoltuk a hordárkocsit a másik terembe, és ott megláttuk a nagy piros bőröndöt, ami magányosan ment körbe-körbe a futószalagon. A jelzés, hogy Stockholmból érkezett, már nem volt rajta. Felkaptam, a kocsira raktam, kimentünk, és taxiba ültünk a szállodáig.
A hotel a Rembrandt téren volt - hol máshol? És lift is volt, nem úgy, mint Szentpétervárott, ahol egy külön lakrészt béreltünk, és háromemeletnyi lépcsőn kellett felvonszolni a huszonhat kilós bőröndünket nekem, a hetvenes éveiben járó maminak.
A szobafoglalásunk nem tartalmazta a reggelit, azt gondoltam, majd mi megoldjuk. Túlzásnak éreztem 18 eurot kifizetni egy reggeliért egy terítetlen asztalnál úgy, hogy én mindig csak egy tojást eszem vajjal és sóval, esetleg még egy kis pirospaprikával, és egy zöld teát vagy egy kávét iszom hozzá. Még ha a svéd korona árfolyama épp esett is, ezt túl soknak tartottam. Nagyon drága tojás lett volna. Ezért úgy döntöttem, hogy majd veszünk croissant-t, vajat, és tejet Andreasnak, nekem pedig friss sajtot és nescafét, és a szobánkban esszük meg az éjjeliszekrényen. Az sincs megterítve, és így olcsóbb.
Felérve a szobánkba kicsomagoltam, és elővettem Andreas számítógépét. Rögtön írni kezdett. A beszélgetésünket szó szerint idézem.
Hilke: Helló, Andreas, üdvözöllek Amszterdamban! Milyen érzés itt lenni?
Andreas: Furcsa érzés szállodában lakni.
Hilke: Persze, hiszen ez az első alkalom, hogy szállodában lakunk. Menjünk vacsorázni! Mit szeretnél enni?
Andreas: Húst krumplival és mártással.
Hilke: És főtt vagy sült krumplit szeretnél?
Andreas: Főtt krumplit.
Hilke: Jó, menjünk!
Elindultunk vacsorázni. Szerencsére a Rembrandt tér egy olyan környéken van, amit az útikönyvem “dining and night life area”-ként tart számon. Biztosan hamar enyhíthetjük az éhségünket! Mivel Andreas kérése, a “hús krumplival és mártással” nem tűnt túl bonyolultnak, bevittem az első, legközelebbi étterembe, és kértem az étlapot. De Andreas nem akart ott vacsorázni. Bementünk a következő helyre, kértem az étlapot, hogy megnézzem a húsételeket, és újra kirángatott. Aztán még néhány további helyről is. Telt-múlt az idő, és lassan megismertük a környéket. Több háztömböt bejártunk egy sötétlő csatorna mentén, mellékutcákat számtalan étteremmel. Péntek este volt, sokan mentek vacsorázni.
Egyszer csak egy kis olasz pizzériát kedvére valónak talált, és behúzott oda. Nem volt egyszerű olyan asztalt találni, ahol egymás mellett tudtunk ülni (csak így tudunk írásban “beszélgetni”), és elég távol van a többi vendég tányérjától és poharától (ha esetleg valami olyat fogyasztanának, ami kívánatos lehet). Az asztalon üvegpoharakban gyertyák álltak. Némelyik épp kialudt, és Andreas, aki már nagyon szomjas volt, felkapta a legközelebbi poharat és nekiállt önteni bele az üvegből, amiről azt gondolta, hogy tej van benne. Szerencsére végül mégsem ivott viaszt, mert az a pohárba áttöltve megszilárdult. Végül megkaptuk az étlapot, sovány borjúhúst rendelt fehérboros mártással és hasábburgonyával. Főtt krumpli nem volt.
Megkérdeztem, miért pont ezt az éttermet választotta. Azt felelte: “Mert itt kedves emberek vannak”. És el kellett ismernem, hogy tényleg szokatlanul megértően viselkedtek az én furcsa és idegesítő fiammal. Attól fogva Andreas minden este ugyanott akart vacsorázni és ugyanazt rendelte. Hát ilyen egyszerű ez.
A szállodába visszatérve újra elővettem a számítógépet.
Hilke: Andreas, végre találtál egy éttermet, miután annyi helyet végigjártunk. Amit választottál, tényleg nagyon kényelmes volt és nem túl drága. Azt mondtad, az emberek miatt választottad, akik ott voltak. Elégedett vagy a döntéseddel?
Andreas: Nagyon.
Hilke: Borjút ettél fehérboros mártással és sült krumplival. Én pedig megettem a zöldségeket és a salátát a tányérodból.
Ezután egy olyan beszélgetés következett, ahol Andreas figyelmeztetett engem, hogy hibát követtem el valakivel szemben. Tanácsot adott, hogyan tehetem jóvá. A tanács később hasznosnak bizonyult, és sikerült ezzel a személlyel rendezni a viszonyomat. De ez a történet túl személyes ahhoz, hogy itt részletesen megoszthassam.
Aztán folytattuk a társalgást.
Hilke: Andreas, szeretnéd látni a Rijksmuseumot a Rembrandt-képekkel, a van Gogh múzeumot és Rembrandt házát. Melyikkel kezdjük? Azt hiszem, holnap reggel lesz egy bemutató a Rembrandt-házban, hogyan festettek és rajzoltak abban az időben, amikor Rembrandt élt.
(Ezt az Interneten találtam, miután Andreas elmondta, mit szeretne megnézni).
Andreas: Aaaaaaaa Rembrandt-házbaaaaaaaaaa akarok menni. Az a legfontosabb.
Hilke: Akkor így lesz. És szeretném neked elmondani, hogy nagyon örülök, hogy egyszer sem próbáltad meg lehúzni a nadrágodat. És olyan türelmes voltál végig, még akkor is, amikor elvesztettelek, és amikor a nagy piros bőrönd nem került elő, és végül egy másik teremben találtuk meg. Nagyon jó veled utazni!
El kell mondanom, miért ír Andreas időnként olyan sok aaaa-t. Euritmián, ahova terápiaként járt, gyakran nyújtották fel a kezüket “A” alakban, aztán megölelték egymást. Azóta Andreas az aaaaa-t akkor használja, ha szeretné kifejezni, hogy valami nagyon kívánatos vagy szeretetteli a számára. Minél pozitívabb a dolog, annál több az „a”. Gyakran rá is kell szólnom, hogy írja le végre azt is, mi az, amit olyan nagyon szeretne, ne csak a rengeteg “a”-t. Lehet, hogy a gondolatolvasás különleges képesség, de anyaként elég jól el lehet sajátítani egy idő után. Ha elkezd “aaaa”-t írni, képtelenség leállítani. Nem tudom irányítani a kezét, ő az erősebb. A kérdés már csak az, hogy kényszeríthetem-e az olvasót, hogy ilyen sok egyforma betűt olvasson folyton? Mindegy, végül is a kiadó kitörölheti a szövegből, ha úgy látja jónak.
Eljött a lefekvés ideje. A KLM légitársaság az AirFrance partnercége, ami egyébként nem érdekel, de miért kell a hollandoknak is franciaágyat használniuk? Ez külön gondokat okozott. Hogyan teszek fel egy egyszemélyes matrachuzatot egy duplaszéles ágyra? Nagyjából tíz centinként be kellett vagdosnom a gumit a szélén, hogy fel tudjam húzni Andreas térfelére az ágyon. Akkor dolgoztam ki a módszert, amikor Andreas öccsével, Marcus-al voltunk Párizsban, aki ugyanúgy “fogyatékos”, mint Andreas. Jó, ezt megoldottuk. De csak egy takaró volt. Jó nagy, de akkor is ide-oda húzkodtuk egész éjjel. És persze nem akarod felébreszteni a másikat az éjszaka közepén csak azért, mert nincs rajtad takaró és fázol. Ráadásul az is csak pillanatnyi megoldás, aztán kezdődik az egész elölről. Andreas ráadásul be szokta magát csavarni a takaróba elalváshoz. Másnap találtunk egy gyapjútakarót a szobában, az lett az övé.
Nem sokkal éjfél előtt feküdtünk le. Reggel korán felébresztettem, hogy WC-re menjen. Otthon minden reggel hatalmas árvízre ébred, a nedvszívó ágybetét ellenére is. A takarót és a padlót is rendszeresen eláztatja. Pont ez hiányozna egy szőnyegpadlós szállodai szobában! A gyapjútakaróról már nem is beszélve.
Komoly teljesítmény volt felkelteni. Semmi eredmény a WC-n. Aztán rápillantottam az órára: 2.00. Szegény Andreas. Négykor felkelt magától, és akkor már könnyebb volt meggyőzni, hogy használja a mosdót. Utána viszont már nem akart lefeküdni, hanem azonnal indulni szeretett volna a Rembrandt-házba. Ahogy korábban írta: “Az egész út legfontosabb része a Rembrandt-ház”. A továbbiakban szó sem lehetett alvásról. Kitört a szokásos reggeli harc, amit már olyan jól ismertem a bécsi és a szentpétervári utunkról. Felnőtt emberként nem akar pelenkát felvenni. Ezt meg lehet érteni. De nem tudja uralni a hólyagját. Bécsben fel tudtam tekerni a szőnyeget, de itt ezt nem tudtam megoldani.
Napközben egy bőrövet teszek a nadrágjára, olyan szorosan, amennyire csak lehet, és a csatot hátra teszem. Nem szereti, ha szorítja a derekát, ilyenkor még jobban küzd, hogy megszabaduljon a nadrágjától, a használt pelenkával együtt. Mindig sikerül neki, de így, a szorosra húzott és kicsatolhatatlan övvel tovább tart. Így néha meg lehet állítani még időben. Éjszakára is remek elfoglaltságot nyújt az anyjának, aki utána egész nap kialvatlan és morcos.
Nagyon korán reggeliztünk, aztán felkerekedtünk. A hotel portása már ébren volt, és kedvesen útbaigazított a kis várostérképem segítségével, merre kell mennünk. El is indultunk a megjelölt útvonalon.
Hamarosan elértünk egy hídhoz, amin át kellett volna mennünk. De Andreas ehelyett balra húzott a csatorna mentén olyan erővel, hogy nem tudtam visszatartani és átvezetni a hídon. Hát jó, tulajdonképpen csak hamarabb fordultunk el. Teszünk egy kis kitérőt, de nem tévesztjük el az irányt. Megkérdeztem Andreast, miért vitt el erre, és azt felelte: “Meg akartam nézni a házat, ahol Rembrandt élt”. Rembrandt biztosan többször is változtatott lakhelyet, engem pedig lenyűgözött, milyen figyelmesen vizsgálja végig Andreas ezeket a magas, keskeny épületeket az aljuktól a tetejükig. Aztán úgy döntött, hogy átkelünk egy másik hídon és úgy megyünk tovább a csatorna mentén, majd jobbra fordult egy másik csatorna mellett, aztán ismét jobbra szeretett volna tartani, hogy elmenjünk egy kis templom mellett, ami távolabbról látszott. Könnyű elkeveredni Amszterdamban a kis csatornák és mellékutcák között. A térképemen nem volt minden utca neve megjelölve, de végre találtam egy olyan utcát, ami név szerint szerepelt rajta. Nehéz leírni, mit éreztem, mikor rájöttem, hogy már egész közel járunk a Rembrandt-házhoz. Később kiderült, hogy félreértettem a portás útbaigazítását, és rossz irányba indultam, észak helyett kelet felé. Andreas pedig helyesbített az útvonalon, így jó helyen járunk!
Annyira megdöbbentett a dolog, hogy megpróbáltam felhívni a négy fiam közül azt, aki beszédképes és egyébként orvos, hogy elmondjam neki a történteket. Később volt alkalmam tanulmányozni egy reprodukciót a 17. századi Amszterdam térképéről, Rembrandt korából. A rossznak gondolt útvonalon akkor és ma is el lehet jutni Rembrandt házához. De a régi térképen jól látszott, hogy akkoriban még nem volt ott híd, ahol szerettem volna átmenni, és általában véve is sokkal kevesebb híd volt akkor. Tehát Rembrandt korában lehetetlen lett volna eljutni a házig az általam választott útvonalon.
Nagyon korán érkeztünk, így azt gondoltam, megnézzük a bolhapiacot és barangolunk kicsit a környéken. De először az épületet akartam látni, és szerettem volna, ha Andreas is megnézi. Ő azonban épp csak egy pillantást vetett rá. Helyette a szemközti oldalon álló modernista épületet vizsgálgatta, amiben egy művészeti iskola működik. Gyengéd erőszakkal a Rembrandt-ház felé fordítottam a fejét, és amikor nem akart odanézni, elővettem a betűtáblát. Azt írta: “Ez az én házam”, és visszafordult a másik épület felé.
Később azt írta: “Nagyon megváltozott itt a környék”. Ez furcsán hangzott ugyan, de én már hozzászoktam, hogy ne vegyem szó szerint minden megnyilvánulását. Másfelől viszont nem hagyok semmit figyelmen kívül csak azért, mert valószínűtlennek tűnik. Egyfajta munkahipotézisként meghagyom ezeket a maguk valójában, és várok, mi fog történni.
Végül kinyitották az új építésű házat az eredeti épület mellett, ez most a bejárat. Lift visz le az alagsorba, ott van a ruhatár, a mosdók, és egy nagy ablak, ahonnan meg lehet nézni a régi ház homlokzatát. Andreas sokáig állt ott, és nézte. Aztán keresztülmentünk egy kis négyzet alakú alagsori szobán (itt függött Amszterdam 1626-os térképe), és eljutottunk a régi ház konyhájába. Rembrandt néhány évvel az imádott Saskia halála után csődbe jutott, és minden vagyontárgya, a gyűjteménye és a ház is árverésre került - olvashattuk itt. Emiatt pontos jegyzék készült mindenről, ami a házban volt. A listát megőrizték, és az 1900-as évek végén megpróbáltak minél több dolgot visszavásárolni, hogy a lehető legpontosabban visszaállíthassák a szobákat abba az állapotba, amilyenek a művész idejében voltak. Az első helyiség a konyha volt, kijárattal az udvarra. Andreasra kiábrándítóan hatott. Azt írta: “Ez nem olyan, mint volt.” Megkérdeztem, hova vezetett az udvari ajtó, és azt felelte, hogy a természetbe. És mi volt a konyhával szemben, abban a lezárt szobában? “Az volt a raktár”.
A ház többi helyiségével már elégedettebb volt. Világosan látszott, hogy pontosan tudja, mi milyen volt Rembrandt idejében. Hosszan elidőzött minden szobában, ringatózott, mosolygott és láthatóan jól érezte magát. A földszinten, egy szinttel az alagsor fölött, megvártunk egy kávéfőző-bemutatót. Rembrandt ennek is mestere volt, 290 kávéscsészéje volt, ha jól emlékszem. Ahogy ott álldogáltunk, rácsodálkoztam a színes, mintás padlóra. Hogy addig is teljen az idő, megkérdeztem Andreast, hogy ugyanilyen volt-e régen is. Azt írta: “nem volt ennyire zöld”. Amikor beljebb léptünk, közelebbről is megvizsgáltam a padlót. Négyzet alakú, festett lapokból állt. A fal mellettiek szürkék voltak, köztük néhány téglavörös. A másik szobát is szürke padlólapok borították, itt-ott a festés alól kibukkant a lapok nyers, eredeti színe is. A padlót tehát az idő és a látogatók cipője koptatta zöldre!
Mások talán egy idegenvezető készülékre bízták volna magukat, a többi látogató így is tett. De én inkább a teljes figyelmemet Andreasnak szenteltem. Ez az ő utazása volt, és rajta keresztül én is hozzájuthattam olyan tudáshoz, amiből nem is mindent tudok itt most megosztani. Igyekeztem visszafogni a kíváncsiságomat, és hagyni Andreast, hogy a saját gondolatai vezessék. Időnként jelezte, hogy írni szeretne valamit.
A nappali fölötti nagy műteremben megnéztünk egy bemutatót, hogyan állítottak elő festékeket és színeket Rembrandt idejében. Az előadó olajat és alkoholt hozott, és hogy ne tartson egy óráig megmutatni, csak egy színsémával dolgozott. Akkoriban nem itták meg az alkoholt, tájékoztatott minket. Mutatott többféle ásványt, fémet (például ólmot) és féldrágaköveket, mint színezőanyagokat, és azt is, hogy ezeket milyen eszközökkel és módszerekkel dolgozták fel festéknek. Andreas ekkor jelezte, hogy írni szeretne. Ezt írta: “Tojást is használtak”. Én pedig kimondtam hangosan is. Ki képviselje őt, ha nem én?
Igen, tényleg, mondta az előadó, ezt elfelejtette említeni. A többi látogató csodálkozott. Néhányan közülük megpróbáltak közelebb nyomakodni, hogy jobban megnézhessék maguknak az én furán ringatózó és zümmögő fiamat. Andreast ez nem különösebben érdekelte. Mégis, ahogy folytatódott az előadás, ezek a látogatók egyfajta tisztelettel pillantottak rá.
Az előadó többek közt megemlítette azt is, hogy ebben a műteremben Rembrandt tanítványai dolgoztak, ő maga pedig odafent, egy emeleti szobában (ez utóbbi azóta egybeépült az új házzal, és jelenleg Rembrandt rézkarcai vannak benne kiállítva). Andreas viszont azt mondta, hogy éppen fordítva volt: “Rembrandt dolgozott itt a műteremben és a tanítványok fent” - írta.
Amikor második alkalommal látogattunk el Rembrandt házához két nappal később, Andreas hosszú időt töltött el egy kicsi, érdektelen alagsori szobában a gravírozóüzem alatt, ami a régi és az új épületet köti össze. Néhány porcelándarab és egyéb hulladék van ott, amelyek a talajból kerültek elő az új ház építése során, és amelyek valószínűleg Rembrandt háztartásának maradványai, és ott van a már említett régi Amszterdam-térkép is. Már régóta a szobában voltunk, mikor némi idő elteltével Andreas jelezte, hogy írni szeretne. “Azért akarok sokat itt lenni, mert itt voltak a titkos találkozóink azokkal az urakkal, akik nem hittek az egyházban”. Rejtélyes. Aztán azt is írta, hogy a széles ajtó, ami a régi házba vezet, korábban nem volt ott, hanem a keskenyebb ajtón lehetett bejutni az utcáról, néhány lépéssel arrébb. “Az a bejárat már megvolt akkor” - felelte Andreas a kérdésemre.
Nem merészkedtem el odáig, hogy megkérdezzem Andreast, hogy az “urak” a titkos találkozókon katolikusok vagy zsidók voltak-e, vagy esetleg egy protestáns vagy bármilyen más szektához tartoztak. Ez mindig egy érzékeny pont számomra, hogy megtaláljam az egyensúlyt, milyen kérdést merjek feltenni. Egyrészről szeretnék ellenállni a kísértésnek, hogy a saját kíváncsiságom kielégítésére használjak olyan embereket, akik többet tudnak nálam bizonyos szinten, mégis tőlem függnek. Másrészről viszont nem belemélyedni abba, ami őket érdekli, nemtörődömségnek tűnhet számukra. Talán ő maga fogja majd felhozni megint ezt a témát, és akkor feltehetően az engem érdeklő kérdéseket is. Meglátjuk.
A nagy előtérben Andreas mindkét látogatásunkkor hosszú időt töltött. “Igen, ez így nézett ki Rembrandt idejében is” - írta. A falakon eladó festmények. “És az a kis lelakatolt szoba az előtér mögött?” “Az volt az irodám” - felelte.
A jobb oldali nagy fogadó- és vendégszobában Andreas elszomorodott. “Nem voltam jó Saskia halála után” - írta. Azt kérdeztem: “Jóvá tudtad tenni valahogyan?” “Most teszem, azzal, hogy autista vagyok” - felelte. Tovább kérdeztem. “Volt bármi közöm Rembrandthoz?” Andreas: “Nem”. “Milyen volt, amikor Rembrandt nem volt jó?” - érdeklődtem tovább. Andreas azt felelte: “Visszaéltem a második feleségem bizalmával, és hagytam, hogy börtönbe kerüljön”.
Akár hisznek neki mások, akár nem, én igyekszem komolyan venni a gondolatait. Másképp nem pótolhatnám, amit évtizedekig nélkülöztünk: a kommunikációt. Nem szeretnék olyan tanár lenni, aki mindent jobban tud, és megmondja másoknak, mi a helyes. Nem, én csak kommunikálni szeretnék. A módszerünk, ahogyan írásban egy számítógépen keresztül beszélgetünk, a támasztott kommunikáció. Hogy hogyan is működik ez azokkal az emberekkel, akik nem tudnak beszélni, azt majd később elmondom.
Egy idősebb őr figyelt minket, és amikor másodszor látogattunk el a házba, meg is szólított. Azt mondta, hogy észrevette Andreas szokatlan érdeklődését, és hogy én milyen tiszteletteljesen bánok vele. Hogy milyen szépen kommunikálunk. Beszélgetni kezdtünk, és megemlítettem neki, hogy Andreas meg tudja különböztetni a valódi Rembrandt-képeket azoktól, amiket a tanítványai festettek, és hogy mennyire rajong Rembrandtért. Andreas ekkor jelezte, hogy írni szeretne: “Nem akarom hallani a megjegyzéseidet”. Megpróbáltam neki elmagyarázni: “Csak annyit mondtam, hogy többet tudsz, mint mi, mert általában mi több dolgot meg tudunk tenni, mint te. Fontos, hogy az emberek ezt értsék. Haragszol?” Andreas azt írta: “Nem”. Hála az égnek! Megemlítettem a titkos találkozókat is a pincében. “Nem elképzelhetetlen” - mondta az őr. De azon őszintén meglepődött, amikor elmondtam, mit írt Andreas a gravírozóüzem feletti szobáról, ami a ház kiterjesztése, és két emelettel a “titkos” hely fölött van. Ez a kis fenti szoba rézműves eszközöket tartalmaz, és most be van zárva. “Nem tudjuk, mire használták” - mondta az őr. Megkérdeztem Andreast. “Abban laktam, miután Saskia meghalt”. “Ez teljesen hihető” - mondta az őr. Korábban a nappaliban aludtak együtt. Andreas szerint a négy gyermekük is ott született, akik közül az első három rövid időn belül meghalt. Megkérdeztem Andreast, miben haltak meg. “Nem tudjuk” - írta. Saskia halála után a kisfiával és egy házvezetővel élt együtt a házban, és később egy fiatal nővel, akit segítségként fogadott fel. Nem meglepő módon Rembrandt visszavonult, amikor megözvegyült.
A meredek csigalépcső mellett minden szinten kis ajtók vannak, mindegyik zárva. Mi lehet mögöttük? Az őr nem tudta. Azt mondta, talán tárolók. De Andreas azt írta, hogy ott voltak a mosdók.
Az őr megemlítette, hogy találtak egy festményt Angliában, amiről úgy tartják, hogy egy Rembrandt-tanítvány munkája, de még mindig kétséges, hogy nem eredeti Rembrandt-e. “Meg kellene kérdezni Andreast” - mondta. Egy másik őr, egy idősebb úr szintén felfigyelt ránk az első látogatásunkkor, és hosszabban elbeszélgettünk. Sajnos azt a beszélgetést nem rögzítettem, pedig nagyon izgalmas volt.
Volt egy viszonylag nagy szoba, ami tömve volt mindenféle furcsasággal a világ különböző részeiről: kitömött krokodilok, gombostűre tűzött lepkék, érmék, római uralkodók portréi, nagy fóliánsok, dárdák és íjak, őskori állatok agyarai és csigolyái, tengeri állatok fossziliái, kagylók, régi földgömb… persze meg kellett néznünk. Andreas sokáig időzött ebben a szobában, és azt írta: “Rembrandt nagy gyűjtő volt”. Azt kérdeztem: “Ez a szoba a gyűjteménynek volt fenntartva?” “Igen” - felelte Andreas.
Az első amszterdami délutánon Andreas a Rembrandt-házból egyenesen a Rijksmuseumba akart menni, ahol a mester számos festménye van kiállítva. Kifejezetten hasznos az édesanyjának, akinek az orvos napi rendszeres sétát írt elő, és aki sajnos nem egy szófogadó beteg… de most itt a lehetőség! Későre járt, és megéheztünk. A hatalmas bolhapiac a sarkon egész elképesztő portékákat kínált, mint például régi gázálarcokat egy halom öreg cipő között, ruhákat és használt háztartási cikkeket. Egy rendes kést kerestünk, hogy ne kelljen a croissant-t kézzel szétfeszegetnem és utána a mutatóujjammal megvajaznom. Hot-dogot is árultak. Andreas kért egyet. Aztán nem akarta megenni a virslit, és a próbálkozások során, hogy legalább kóstolja meg, mindketten nyakig mustárosak és ketchuposak lettünk, miközben ő próbált az anyai erőszaknak ellenállni. Hát jó. Végül ő megette a kiflit mustárral és ketchuppal, én a virslit, és folytattuk a sétát.
Most már jobban átláttam Amszterdam csatorna- és úthálózatát. Mikor végre megpillantottuk a Rijksmuseum épületét, Andreas nem ment egyenesen oda, hanem egy szűk mellékutcába húzott be balra, elsétáltunk a végéig, és a párhuzamos utcán mentünk vissza. Hogy miért? “Személyes okból” - írta Andreas. Később bevallotta, hogy az építészeti érdeklődése vezette. A magas, keskeny házak külső frontján egy-egy csörlő volt, talán a kereskedelem aranykorából maradtak, amikor szükség volt rájuk az áruszállításhoz. Aztán azt is észrevettem, milyen közel vannak egymáshoz az ajtók: két-három bejárat egymás mellett, amelyek valószínűleg különböző épületek más-más szintjeire vezetnek. Az ajtók annyira szűkek, hogy némelyiken csak oldalazva tudnék belépni. Így a bútorokat valószínűleg kívülről kell beemelni a házakba a viszonylag nagy ablakokon keresztül. Legalábbis ez az én elméletem, bárki alá tudja esetleg támasztani, hogy jól gondolom-e?
Megérkezve a múzeumba rögtön szembesültünk az Ermitázsból már ismert problémával. A mosdók a kiállítás területén vannak, és csak akkor lehet bemenni, ha már eltépték a viszonylag drágán megváltott belépőt, de Andreas kis hátizsákját a pelenkáival és tartalék ruháival a kinti kis tárolószekrényben kellett hagynunk (a nagy múzeum épp átépítés alatt állt, így a kiállítótermek és a bejárat is ideiglenes helyen voltak). Nekünk legalább kétóránként használnunk kellett a mosdót. A további részletektől inkább megkímélném az olvasókat.
Egy nagy üveglifttel lehetett feljutni azokhoz a termekhez, ahol a Rembrandt-művek voltak. Andreas rögtön, mikor beléptünk, lecövekelt egy csodaszép faragott tálalószekrény előtt. Rögtön a bejárattal szemben állt, fekete ébenfából faragták gyöngyházberakásos virágmotívumokkal. A mellette levő leírás szerint elefántcsont is volt benne, de azt nem láttam. Nem lehet pontosan tudni, ki készítette.
Andreas le sem tudta venni a szemét erről a gyönyörű szekrényről. Elétartva a betűtáblát azt mondtam: “úgy látom, ez a szekrény tetszik neked”. Az írta: “Az apósomé volt”. Most erről mit gondoljak? Saskia tehetős családból származott. A legjobb, ha nem hiszek semmit. Maradjunk a “munkahipotézisnél”.
Az olvasó azt gondolhatja, hogy ez az egész csak amolyan vénasszonyos üntyümpüntyüm, így utazgatni egy fogyatékossal és gyönyörű múzeumokat látogatni, miközben a srác érdekes és bölcsnek tűnő dolgokat írogat. Na de hogy is van ez?
Biztos voltam benne, hogy ez az út Andreas kívánságainak és igényeinek megfelelően alakul. Aztán szerettem volna megnézni a képeket a szomszédos teremben, ahol Rembrandt kortársainak műveit állították ki. Rögtön a bejáratnál elmerültem egy képben, ami, azt hiszem, a régi amszterdami templomot ábrázolta. Aztán egy éles hang süvített végig a három termen. A döbbent múzeumlátogatók szeme láttára Andreasnak sikerült lehúznia a nadrágját, és egy diadalmas fütty kíséretében elhajította a már nem teljesen tiszta pelenkáját. Körülötte megrettent emberek. A táskámat és az betűtáblát ledobva odarohantam. Andreas ott állt teljes férfiúi dicsőségében - és annyit mondhatok, hogy jelentékeny méretű darabról van szó. Nem lehetett csak úgy visszahúzni a nadrágját és rögzíteni egy ekkora embertömeg közepén, ez átlagos körülmények között is időbe telik. Ráadásul Andreas nem is akart közel engedni magához most, hogy végre megszabadult a gusztustalan pelenkától és a szorongatóan szűk övtől. Őrök rohantak felénk, folyamatosan a walkie-talkie-jukba hadarva.
Egy ilyen helyzetben nincs idő végiggondolni a megoldást. Ő sokkal erősebb, és nekem meg kell vele küzdenem, hogy valahogyan rendezzem a dolgot. Mi lesz ebből? Olyan pánik tört rám, mint még soha azelőtt. Erősen belecsíptem. Nem emlékszem már, hogy a hasába vagy a combjába, de annyira megdöbbent, hogy megmerevedett, így letérdelve fel tudtam húzni és rögzíteni a nadrágját. Az ott álló őr megkérdezte, hogy szükségem van-e segítségre. Könnyes szemmel, megadóan azt feleltem, hogy megoldom.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne szidjam meg Andreast, de később azért megkérdeztem, miért tette. Azt felelte, hogy az öv túl szoros volt (mert nem tudta lejjebb húzni a nadrágját), és amikor én más képeket nézegettem, “akkor elfeledkeztél rólam, én pedig nem tudtam tovább kontrollálni magam”.
Olyan jó, hogy mégsem kiabáltam vele!
Nem tudja annyira uralni a kezeit, hogy rámutasson valamire, nem tudja az arcával kifejezni az érzelmeit és az érdeklődését, és nem tudja kimutatni, hogy megérti-e, amit mások mondanak (ezért nem ment iskolába, mert azt gondoltuk, hogy semmit nem ért meg). Nem képes irányítani az ajkait, az állkapcsát, a nyelvét, a hangokat, amit kiad, így a beszédre sem képes. Nem működik a propriocepciója (azaz nem érzékeli, hol helyezkednek el a testrészei egymáshoz képest), így a halláshoz kapcsolt beszédtanulás az esetében teljesen lehetetlen. A propriocepció és a saját mozgás érzékelése az öntudat egy része, ami nála nem, vagy csak alig működik. Nem képes kontrollálni és elválasztani a testi igények és az érzelmek vezérelte mozdulatokat sem. De megpróbálja! A támasztott kommunikáció és az, hogy beszélgetni tudunk, segít ennek a fejlesztésében is. Megegyeztünk, hogy lazábbra engedem az övet, ő pedig megígérte, hogy nem húzza le a nadrágját. A szorosan és bonyolultan megkötött öv volt az egyetlen megoldás, amit korábban hasznosnak gondoltam. De valójában csak időt nyertem vele. Igyekeztem hát folyamatosan szemmel tartani és időben közbeavatkozni, másképp mindig ő győzött, nem számított, milyen szorosra húztam az övet.
Ezután a van Gogh-múzeumba mentünk, mert ott is lehetett még néhány Rembrandt. Bécsben, egy időszaki kiállításon a Belvedere-palotában Andreas látott egy van Gogh-képet, ami tetszett neki. Az Ermitázsban látott van Gogh-ok egyáltalán nem nyerték el a tetszését, de most ismét van Gogh-ot szeretett volna látni. Persze csak Rembrandt után.
Az egyetlen említésre méltó esemény egy Fra Angelico-kép előtt állva történt. Gyorsan végeztünk Rembrandttal (az egyik kép “nem Rembrandt” volt), felmentünk megnézni a van Gogh-okat. A korai, sötét képeket átugrottuk. Aztán mérsékelt érdeklődéssel megszemléltünk néhány képet, az emberek között nézelődve. Andreas nevetett. Azt mondta, eddig nem hitte, hogy van Gogh jó. A virágzó fákon és a virágcsendéleteken is átsiklottunk. A fák és ilyesmik nem érdeklik, mondta.
Amikor a kései művekhez értünk, és elmondtam, hogy van Gogh élete alkonyán megőrült és egy otthonban ápolták, boldog mosoly jelent meg Andreas arcán. Igaz, hogy kicsit erősen fogalmaztam, de a reakciója megdöbbentett. Elétettem a betűtáblát, és azt írta: “Jólesett hallani, hogy van Gogh egy otthonban halt meg”. Azt gondoltam, hogy szörnyű, ha valaki ilyen jól szórakozik más tragédiáján, úgyhogy gyorsan meg is kérdeztem, mi olyan vicces ebben. Azt felelte: “Én is egy ilyen otthonban élek”.
Úristen, hogy milyen igaza van!
Ülünk a gép előtt.
Hilke: Helló, Andreas, mit szeretnél mondani nekem?
Andreas: Azt szeretném mondani, hogy nagyon-nagyon szeretnék elmenni Hágába.
Hilke: Igen, Andreas, de csak holnap tudunk elmenni oda Rembrandtokat nézni. Holnapután a kiállítás zárva van, a következő nap délután pedig indulunk haza. Így holnap megyünk Hágába. Ma a Rembrandt-házban voltunk, amit a legfontosabbnak tartottál meglátogatni. Milyen volt?
Andreas: Nagyon megérte elmenni. Olyan, mint ahogyan emlékeztem rá. Csak a konyha néz ki másképp ma, mint régen.
Ne mondd el másoknak, hogy én voltam Rembrandt! Nem értenék meg, és azt hinnék, hogy csak képzelődöm. Az jó érzés, hogy te megérted. Láttad, hogy magamra ismertem. Már minden megvolt, csak Worpswede maradt hátra.
Hilke: Andreas, elmentünk a Rijksmuseumba is és megnéztük ott az összes Rembrandt-képet, aztán a van Gogh-múzeumba, ahol láttunk Rembrandtot és számtalan van Gogh-képet. Milyen volt?
Andreas: Csodálatos volt, nem is számítottaaaaaaaaaaaaaam ilyen jó képekre.
Hilke: Ahogy képről képre haladtunk, te hol hátat fordítottál, hol oldalvást álltál, és amikor megkérdeztem, hogy miért nem nézed, azt felelted, hogy először “meg szeretnéd érezni”. Aztán türelmesebb lettem, és rájöttem, hogy időnként ránézel a képekre. Néha felváltva elfordultál és ringatóztál.
Aztán megnéztük a van Gogh-képeket, és rengeteget nevettél. Megkérdeztem, miért, és azt felelted: “Van Gogh vicces”. Mit gondolsz a képeiről?
Andreas: Naaaaaaaaaaaagyon színesek, de nem annyira jól megfestettek.
Hilke: Igen, különösen Rembrandt elképesztő pontosságával összehasonlítva.
Most, hogy minden elérhető Rembrandtot láttunk már Amszterdamban, felkerekedtünk, hogy elmenjünk Hágába.
Reggel fél hatkor húztam ki az ágyból Andreast, akkor már egy ideje ébren volt. Nem azért keltünk korán, hogy időben az állomásra érjünk, nem, a vonat félóránként járt, hanem, hogy meglátogassuk a fürdőszobát. Aztán zuhanyozni akart, felöltözni és indulni Hágába. Néhányszor kirángattam a kádból, visszaadtam rá a pizsamát és visszazavartam az ágyba, azt magyarázva, hogy ha nem alszom ki magam, akkor egész nap morcos leszek. Végül mégis segítettem letusolni, és megkérdeztem, miért akart ilyen korán megfürödni. “Mert rossz szagom van” - felelte. Elszégyelltem magam. De aztán Andreas nekiállt a szokásos módon foglalkoztatni: nadrág és pelenka le, nadrág és pelenka fel, és így tovább. Ezúttal egy újabb mozzanattal kiegészítve: ledobta az összes ruháját és újra zuhanyozni akart. Amikor nem reagáltam, bemászott a kádba, és megpróbált egyedül lezuhanyozni. Elképzelhetetlen méretű árvizet csinált. Így inkább megfürdettem és felöltöztettem. Kis idő elteltével kezdődött az egész elölről. Először kiborultam. Aztán arra gondoltam, hogy végülis miért ne lehetne többször egymás után lezuhanyozni. De azért megkérdeztem Andreast, miért akar újra fürdeni, ha épp most tette meg, és már tiszta. Azt felelte: “Mert olyan jó”.
A vasútállomás messze volt, de Andreas gyalog akart menni. Azt mondta, hogy a villamos nem néz ki túl biztatóan. Vasárnap reggel nyolc óra volt, az előző esti bulizók épp akkor indultak haza a kocsmákból. Ezt leszámítva minden csendes és nyugodt volt.
Elsétáltunk az 1300-as években épült régi templom mellett. Andreas szerette volna megnézni, de, bár vasárnap reggel volt, zárva találtuk. Volt ott egy kiírás, ami szerint este hatkor lesz énekes ima orgonakísérettel. Sétáltunk hát tovább a szépséges csatornák mentén.
Útban az állomás felé átkeltünk néhány főúton, ahol útfelújítási munkák miatt nem volt járda. Andreasnak semmi érzéke a veszélyes forgalmi helyzetekhez, és nem tudja sokáig a kezemet fogni, mert minden alkalommal, amikor izgatott lesz, kényszeresen harapdálja a kezét. Az egész karja tele van vastag hegekkel. Korábban az mondta, hogy mindegy, hogy a saját bőrét vagy bármilyen más anyagot harapdál, csak ne legyen kemény. Mikor Bécsben voltunk, kemény karvédőt viselt, akkor az ujjait harapta véresre. Megkérdeztem tőle, hogy nem fáj-e? “Nem”. “Akkor sem, amikor vérzik?” “Nem. Jó a fogaknak” - felelte. Hasonló érzésről számol be Gunilla Gerald, akinek szintén súlyos autizmusa van, “Egy valódi ember” című könyvében. Azt írja, hogy neki is jólesett beleharapni (óvatosan) egy emberi karba, és a nővérét ez kiborította.
Észrevettem, hogy a bal oldalán praktikus mennem, mert a bal karját nem harapdálja olyan gyakran, mint a jobbot. Ezzel együtt őrjítő volt, amikor elengedte a kezem a száguldó kocsik és buszok között. Nagyon sokáig tart átkelni vele egy kereszteződésen, amikor a lámpa zöldre vált, egyáltalán nem igyekszik. A forgalom annyira felizgatja, hogy a szokásosnál is gyakrabban torpan meg harapdálni magát. Szentpétervárott a legnagyobb örömet az szerezte neki (az Ermitázs mellett, persze), hogy figyelhette a forgalmat, ahogy az autók száguldanak a széles, többsávos utakon. Ott ráadásul a kocsik nem lassítanak a gyalogosoknak csak azért, mert van ott egy átkelőhely. Hosszan figyeltem egy idősebb, lassú mozgású embert, aki megpróbált átmenni az úton, de folyton vissza kellett fordulnia, mert az autósok nem engedték át. Andreas sosem láthatott ilyen forgalmat abban a védett környezetben, ahol él. Azt írta, a legjobban a Mercedeseket szereti. De honnan tudhat ilyesmit?
Mikor megtaláltuk a vonatunkat és felszálltunk, Andreas tűkön ülve bámult ki az ablakon. Azt írta, hogy annyira érdekes dolog vonatozni! “Ültél már vonaton valaha?” “Nem” - felelte. Korábban sosem gondoltam bele, mennyire korlátozott életet él.
Ezzel együtt a lehető legjobb ellátásban van része. Van masszázs, mozgásterápia, a már említett terápiás festés és lovasterápia is. Ezen felül biztosítanak számára olyan napi elfoglaltságot, ami önbecsülést ad neki. A helyi gondnokkal körbejárják a falut, összegyűjtik a szelektált hulladékot, és tüzelőt szállítanak azoknak, akiknek van otthon kandallójuk. Hasznos munka. Emellett segít a szőnyegszövésben is. Egy csinos lány mellett ülve jobbról ő vezeti be a vetélőt és továbbítja, a lány pedig átveszi bal oldalon. A kész termékek megvásárolhatók.
Sajnos a vele dolgozók nem használják még a támasztott kommunikációt. Nem hisznek benne, hogy Andreas tud írni. Nagy kár… aki nem beszél, nem is írhat. És tulajdonképpen érthető is. Olyan lenne, mint azt állítani, hogy a Föld gömbölyű, miközben mindenki tudja, hogy lapos. Néha megkérik rá, hogy használja az IGEN-NEM táblát. Ezen a két szó, az “igen” és a “nem” annyira távol vannak egymástól a táblán, hogy egyértelműen rá tud mutatni arra, amelyikre akar, mások segítsége nélkül is.
Ha már a támasztásról beszélünk. Mivel a propriocepció, a sajáttest-érzékelés nem működik nála, Andreas nem teljesen van tisztában azzal, hol is vannak a kezei és mit csinálnak éppen, így nem tudja a billentyűzetet sem kezelni. A nagyívű mozgásokban ügyesebb. De egy másik érzékelés képes helyettesíteni az övét. Ha megérintem a kezét az enyémmel, akkor érzékeli, hol van a saját keze, és képes használni a billentyűzetet. Mivel nem érez fájdalmat, amikor a karját vagy az ujjait harapdálja, mindig szeretne megbizonyosodni róla, hogy tényleg tudatában van-e a saját kezének. A süketség nem gyógyítható jelbeszéddel, de a testérzékelés fejleszthető céltudatos gyakorlással. Idővel fokozatosan megszüntethető a “támaszték”, és néhány év múlva a segített személy képes lesz önállóan is írni.
De vissza az utunkhoz! Nemsokára megérkeztünk Hágába, és útbaigazítottak minket a Mauritshuisjet felé, ahol a Rembrandt-festmények vannak. Tízre oda is értünk, de kiderült, hogy vasárnap csak 11-kor nyitnak. A hölgy a Rijksmuseum információs pultjánál tehát nem tudta jól: ő azt mondta, hogy minden nap tízkor nyitnak, kivéve hétfőn. Körbesétáltuk a kastélyt és az azt körülvevő vizet ezen a napos, de hűvös reggelen. Leültünk a szemközti oldalon egy padra, és beszélgettünk kicsit. Megkérdeztem, miért kelt fel olyan korán? Túl hamar küldtem el a mosdóba? “Végre egy jó kérdés!” - mondta. Túl hamar küldtem el a mosdóba, és aztán vártam rá, hogy kész legyen. Az otthonban sosem kel fel azelőtt, hogy az ágyban vizelne. Ott sokkal kényelmesebb az ágyban fekve elintézni, de tudja, hogy itt ez nem megy, ezért fel kell kelni és megpróbálni máshogyan.
Sok helyen a fogyatékosoknak nem kell belépőt fizetniük a múzeumokban. Amszterdamban nem így volt, de itt, Hágában igen. Most, az utolsó napon jöttem rá, hogy nem kellett volna annyi pénzt otthagynunk Amszterdamban a belépőkre. A fogyatékosok ugyan nem mehetnek be ingyen, de az őket kísérő gondozó igen! Mindig tanul az ember valamit, még ha egy kicsit későn is.
Itt, Hágában Andreas a fennmaradó Rembrandt-képeket szerette volna látni, de először csak ácsorgott a festmények között ringatózva és mosolyogva. Most már tudtam, hogy először meg akarja érezni őket, mielőtt megnézi. Aztán körbesétáltunk, és a Rembrandtokat hagytuk utoljára.
Mielőtt a Rembrandt-terembe léptünk, érdeklődve megvizsgáltam néhány képet, ami nagyon pontosan ábrázolta a Rembrandt-korabeli Amszterdamot. És akkor ismét megtörtént. Amilyen gyorsan csak tudta, Andreas lerángatta magáról a nadrágot és a használt pelenkát. Aznap nem húztam olyan szorosra az övet azzal a halvány reménnyel, hogy talán most magán fogja tartani a nadrágját. A kérdésemre, hogy miért csinálta ezt már megint (ismét ordibálás, őrök walkie-talkie-val, satöbbi), az én édes kisfiam azt felelte, hogy túl hosszú ideig nézegettem azokat a képeket, és ezzel akadályoztam őt abban, hogy lássa a Rembrandtokat. Itt kifakadtam és tartottam egy kisebb beszédet, hogy még néhány festményt se nézhetek meg, (ami, tegyük hozzá, csak alkalmilag fordult elő, és ezt leszámítva odaadó útitárs voltam). Attól kezdve Andreas a piros dzsekijét viselte, bárhová mentünk. Határozottan viseltes volt, különösen az ujjai az állandó harapdálás miatt. Azt senki nem láthatta, hogy alatta rendes, tiszta ruha van (a nap kezdetén legalábbis). A dzseki emlékeztette arra, hogy ne húzza le a nadrágját.
Felmerülhet a kérdés, hogy lehet mindennek ellenére ilyen gyengéden fordulni a másik felé. Valóban, nagyon rég nem tud már feldühíteni, ha a gyerekeim rosszul viselkednek. Amikor előadást tartok az autizmusról és az Asperger-szindrómáról, akkor is mindig elmondom: soha, de soha nem szabad hibáztatni és megszidni ezeket az embereket vagy gyerekeket! Csak kérdezd meg, ha valami borzasztó dolgot csináltak: “Mire gondoltál akkor?” És magyarázd el minden szemrehányás nélkül, hogy legközelebb hogyan lehetne ügyesebben csinálni. Sok mindent megértenek, és általában igyekeznek a legjobbat kihozni magukból. A túl sok szidásra viszont megmakacsolják magukat.
Ez az, amit általában tanítok, és igyekszem eszerint is élni. Így már talán érthető.
Andreas sokáig nézte Rembrandt önarcképét, ringatózva és magában mosolyogva. A Két négert figyelemre sem méltatta. A kérdésemre, hogy miért, azt felelte: “A Két négert nem én festettem”. Az Anatómia leckével szintén nem sokat foglalkozott. Azt mondta: “Túl merev. És az Éjjeli őrjárat sem jó kép”. “Az miért nem?” - kérdeztem. “Túl sötét” - felelte. “Állítólag idővel megsötétedett” - mondtam. “Már kezdetben is túl sötét volt” - írta Andreas.
Itt, a Mauritshuisjetben néhányszor jelezte, hogy mosdóba kell mennie, és utána minden alkalommal gyalog vagy lifttel visszamentünk a Rembrandt-szintre. Ebéd után olyan erővel kezdett lefelé húzni a lépcsőn, hogy elő sem vehettem a táblát megkérdezni, miért. Aztán meghallottam a zenét, de olyan volt, mintha a hangosbeszélőn keresztül jönne. Andreas elesett a lépcsőn, úgyhogy gyorsan megkérdeztem tőle, mit gondol, élő zene-e, amit hallunk, vagy rádió. Idegesen vetette oda: “Élő zene”. Hamarosan leértünk a nagyterembe, ahol két kiváló női csellista duetteket játszott Jacques Offenbachtól. Andreast mintha áldás kísérné. A cselló a kedvenc hangszere, de soha nem mehetett koncertre, mert hangoskodik és megzavarná a zenészeket. De itt az emberek szabadon mászkálhattak ki-be és beszélgethettek. Egy idő után láttam, hogy Andreasnak könnybe lábadt a szeme, és elragadtatott arccal felkiáltott. Megkérdeztem, hogy miért. “Olyan gyönyörű!” - felelte. Ott álltunk hát, és hallgattuk, délután egytől délután háromig. Közben kétszer is azt írta: “Micsoda szerencse, hogy éppen ma jöttünk!” Megkérdeztem az őrt, hogy minden vasárnap tartanak-e koncertet. Nem, dehogy, a mai nap kivételes, ma támogatói nap van. Hát ezért láttam annyi komoly idős urat!
Andreas kétszer is megállt egy hölgy előtt, és oldalra billentett fejjel rámosolygott. Kapott egy kedves válaszmosolyt. A kérdésemre, hogy miért pont ezt a hölgyet szemelte ki, azt felelte: “Mert ő nagyon felnőtt”. Aztán eszembe jutott, hogy ezen a nyáron megemlítette, milyen jó lenne, ha lehetne egy tükör a szobájában. Azt írta, hogy segítene neki önmaga megismerésében. Aztán megdöbbentette a felfedezés, hogy mennyire alacsony. Így az örömét, azt hiszem, az okozta most, hogy talált egy felnőtt embert, aki nála is alacsonyabb.
A váratlan zenei élmény előtt a kávézóban voltunk. A kérdésemre, hogy mit szeretne rendelni, azt felelte: “Almás pitét”. Aztán nem ette meg. Végül én fogyasztottam el minden orvosi tiltás ellenére, a saját sajtos szendvicsemet pedig egy szalvétába csomagolva félretettem későbbre.
Megkérdeztem Andreast, miért rendelt almás pitét, ha azután nem akarta megenni. először azt felelte, hogy nem úgy nézett ki, mint amire számított. Aztán az egyre erőszakosabb kérdéseimre, hogy akkor hogyan alakíthatnám úgy, hogy kívánatosabbnak tűnjön, azt felelte: “Nem szoktam előre tudni, hogy milyen”. Teljesen kétségbeesett, hiszen soha senki nem szokta megkérdezni, mit szeretne enni! Soha! Így nem is tud válaszolni egy ilyen kérdésre. Azt kap, amit kap, és kész. Vagy megeszi, vagy otthagyja. Ez a magyarázata az összes hasonló problémának. Megkérdeztem, hajlandó-e gyakorolni velem, hogy előre elképzeli az ételt és az italt, mielőtt megkapja, és azt felelte: “Igen”. Aztán a koncert vége felé azt írta, hogy éhes. Nem is csoda. De a kávézót zárva találtuk, és Andreas nem akarta megenni a félretett sajtos szendvicset. Mikor a koncert végeztével végre újra kinyitották a kávézót, szabadon választhatott rámutatva arra, amit szeretne. De semmi nem volt elég jó neki.
Mikor visszaértünk Hágából, megpróbáltuk elcsípni a meghirdetett esti áhítatot az Öreg Templomban. Épp időben érkeztünk, miután nagy nehezen megtaláltuk a hatalmas épület bejáratát. A templom külső falához ugyanis kisebb házakat építettek. Odabent változatos orgonazene, közös éneklés, igehirdetés, karének és harangjáték várt minket. Ez volt az egész utazás legnagyobb élménye. A templom felújítás alatt állt: nem voltak padok, sem oltár. A keleti szárnyban a ponyvák mögött volt egy belső tér, néhány egymással szembefordított paddal. Középen egy asztal, amit talán oltárként használtak, bár most éppen nem. Körben fehér ruhás férfiak és nők álltak, mint kiderült, egy kórus. A padokban helyi lakosok ültek, nem túl sokan. Minket is hívtak, hogy üljünk oda, de Andreas aggodalmasnak tűnt. Megálltunk hát ennek a belső térnek a szélén. Kimenni nem lehetett, a templomot bezárták. Csodálatos orgona és énekszó hangzott, leginkább gregorián stílusban, az egésznek különleges hangulata volt.
Kis idő elteltével Andreas szívet tépően zokogni kezdett, az arca nagyon szomorú volt. Teljesen kétségbeesettnek tűnt. Elétartottam a táblát, és azt írta: “Itt temettük el Saskiát”. Nem sokkal utána hozzátette: “A legmélyebb gyász volt, amit valaha megtapasztaltam. Vele együtt eltűnt a boldogság az életemből”. És ismét sírva fakadt. Nem tudtam elég együttérző lenni. Csak sétáltam mellette körbe a templomban.
De Andreas tényleg azt akarja mondani, hogy valakit eltemettek itt? Amikor a kórustagok a kijárat felé kezdtek szállingózni, megkérdeztem őket, tudnak-e bármit is Saskiáról. Átvezettek a templom északi szárnyába, lámpát gyújtottak, és megpillantottunk egy sírkövet, amire az volt írva: Saskia, és a halálozás évszáma. Egy rajzocskát is mutattak, ami őt ábrázolta, és Rembrandt keze munkája. Valóban itt temették el.
Hazafelé elmentünk a hotel mellett, ahol még ma is látható az a fal, amelyiken Rembrandt az Éjjeli őrjáratot festette. A fal még áll, és bár azóta felhúztak rá egy emeletet hotelszobákkal, érintetlenül hagyták. Amikor bementünk, hogy kérdezősködjünk a falról, Andreas felkapott egyet a nagy zöld almákból, amik ott voltak egy tálon. Nyilvánvalóan éhes volt, mivel a korai reggeli óta egy falatot sem evett. De hogy is felejthettem el, hogy a savanyú alma meg szokott akadni a torkán?! Amikor beszálltunk a liftbe, hogy felmenjünk megnézni a falat és rajta az Éjjeli őrjárat egy kicsinyített reprodukcióját, a helyzet tarthatatlanná vált. Andreas levegő után kapkodott. Rettenetesen hangzott. Visszalifteztünk a hotel bejáratához. Túl késő volt ahhoz, hogy kórházat keressünk. A személyzet kétségbeesett, nem tudták, hogyan segíthetnének. Andreas végül jobban lett, és meleg tejet kért, de amikor a portás hozott neki, akkor nem merte meginni. Talán bölcsen tette.
Végül összeszedte magát, és haza tudtunk sétálni. Az út a megszokott éttermünk mellett vitt el, borjú fehérboros mártással és hasábburgonyával. Andreas vacsorája négyszer annyiba került, mint az én zöldséges tagliatellém, de a végén nagylelkűen meghagyta nekem a salátáját.
Lefekvés előtt még elővettem a számítógépet.
Hilke: Helló, Andreas, mit szeretnél mondani?
Andreas: Az első feleségem, Saskia volt a legnagyobb boldogságom, és amikor elveszítettem, aaaaaaaaaaakkor erkölcsileg saját magamat is elveszítettem.
Hilke: Micsoda fájdalom lehetett ez, hiszen korábban három gyermeket is elveszítettél!
Andreas: Így igaz.
Hilke: Nem tudom, hogy megkérdezhetem-e: találkoztál azóta azzal, aki abban az időben Saskia volt?
Andreas: Még nem.
Hilke: Remélem, hogy újra találkoztok, egymásra ismertek, és valahogyan folytatni tudjátok majd, amit egyszer elkezdtetek!
Andreas: Én is remélem.
A Worspede-ben, Németországban élt Paula Modersohn Beckerről és a festészetéről nagy meglepetésemre Andreas már korábban írt. Úgy tűnt, Svédországban senki nem tud róla semmit, és eleinte lehetetlennek tűnt bármilyen könyvet találni a worpswede-i művészekről. Később sikerült szereznem egyet közvetlenül a kiadótól, egy szerkesztői jegyzetekkel ellátott utolsó példányt, és épp akkoriban rendeltem és kaptam meg egy monográfiát is. Csak azért említem, hogy ha valaki esetleg tudni akarja, miről beszélgethet egy nő az autista fiával.
Hilke: Paula Modernsohn Becker nem volt erkölcstelen, csak mélyen elmerült a küldetésében, mint festő, és ez bizonyos szempontból önimádatként is felfogható. De számára ezt jelentette a festészet. És ebben igazi újítónak számított.
Hilke: Nagyon ritkán emlékszem az álmaimra. És te?
Andreas: Egy nagy festményről álmodtam, ami egy naaaaaaaaaagyon szép lányt ábrázolt, Párizsban láthattam nagyon régen.
Hilke: Milyen szép álom! Az öcséd, Marcus is mindig Párizsba akar menni, ott szeretne élni. Valószínűleg ott volt a legboldogabb, egyszer régen. Eric Varsóban, Lengyelországban lehetett a legboldogabb. Én pedig egyáltalán nem emlékszem. Ti, autisták jóval előttünk jártok abban, hogy előző életekre is emlékeztek!
Andreas: Én itt voltam a legboldogabb, akkor, amikor Saskia még élt.
Hilke: Milyen csodálatos szerelmet élhettél meg! Ma sokaknak megadatik a lehetőség, hogy érezhessék eltávozott szeretteik jelenlétét, például melegség formájában, ami megérinti őket. De Rembrandt idejében még nem lehettek ilyen élmények.
Andreas: Akkor nem hittek abban, hogy a lélek tovább él.
Hilke: Igen, és ezzel saját magukat akadályozták abban, hogy kapcsolatba lépjenek az eltávozott lelkével. Így aki elment, nem tudott kapcsolódni. Sajnos a legtöbb emberrel még ma is ez a helyzet. Micsoda tragédia! De a te Saskiád biztosan itt van a közelben valahol.
Andreas: Ő is mindent megpróbáááááááááál.
Hilke: Megkérdezhetem, hogy ő most a szellemvilágban van, vagy itt a Földön? Tudsz erről valamit?
Andreas: Talán épp úton vaaaaaaaaan a Földre.
Hilke: Emlékszem, azt kérted a születésnapodra, hogy hívjuk meg az egész családot. Megkérdeztem, hívjunk-e meg olyat is, aki nem családtag. Akkor legnagyobb meglepetésemre azt mondtad, hogy szeretnéd meghívni S-t is. Nem ismertem semmilyen S-t a környezetünkben. Utána azt írtad: S.D. Ingrid egyik osztálytársa volt, és nem emlékszem, hogy valaha is találkoztatok volna, de azt írtad, hogy egy korábbi életedben ő volt az édesanyád. Meg tudod mondani, melyik életben?
Andreas: Ebben, Rembrandtként.
Hilke: Az a csodaszép idős hölgy, akit Rembrandt kortársai is megfestettek, gyakran a Bibliát olvasgatva. De ezt nem mondhatjuk meg S-nek, ugye?
Andreas: Ááááááá, nem.
Hilke: Szeretne eljönni a szülinapodra, még ha csak egy rövid időre is, Ingrid meghívta. Azt kérted, hogy ne beszéljek rólad és Rembrandtról senkinek. De van valaki, akinek szeretnék beszélni erről, és akinek már utaltam is rá még mielőtt azt mondtad, hogy ne beszéljek róla. Michael az.
Andreas: Michaelnak beszélhetsz rólam és Rembrandtról. De senki másnak.
Hilke: Rendben. Michael épp most olvasott egy szép, vastag könyvet Paula Modersohn Beckerről. Azt mondja, jelentős és érdekes személyiség volt.
Most egy sokkal prózaibb kérdés: miért akarsz folyton újra lezuhanyozni, felöltözni, aztán visszamenni a fürdőkádba? Legalább háromszor fürödtél reggeli előtt.
Andreas: Mert olyan jó érzés.
Hilke: Igen, megértem. Ez az utolsó teljes napunk Amszterdamban. Mit csináljunk ma?
Andreas: Meglátogatjuk Rembrandt házát és a Rijksmuseumot.
Hilke: Akkor kihagyjuk az Anna Frank-házat? Azt mondtad, hogy hallottál róla az otthonban, és szeretnéd megnézni.
Andreas: Most nem annyira fontos. (A negyedik amszterdami utunkon aztán meglátogattuk Anna Frank házát is).
Ezen a hétfőn negyedszer is ellátogattunk a Rembrandt-házba, tíztől ebéd utánig, aztán újra megtettük a hosszú utat a Rijksmuseumig.
Az emberek csodálkozva nézték Andreast a múzeumokban és általában mindenhol. Ahogy képről képre haladtunk és Andreas zümmögve, a kezével furcsa mozdulatokat téve inkább a látogatókat, a plafont és mindenféle mást nézett a festmények helyett, felfigyeltem egy középkorú párra. Először azt gondoltam, hogy útban vagyunk nekik, mert a terem közepén ültek egy padon, és úgy tűnt, hogy onnan szeretnék nézni a festményeket. De hamar rájöttem, hogy a képek helyett az én Andreasom érdekli őket. A férfi odajött hozzám és szóba elegyedtünk. Nagyon érdekelte Andreas. Tört angolsággal beszélgettünk, és a férfi egyre nagyobb tisztelettel nézett a fiamra. Aztán a csinos felesége is csatlakozott a kis csoportunkhoz. Szokatlanul mély megértéssel hallgatták, hogyan engedett Andreas betekintést Rembrandt művészetébe, és hogy mi történt a Rembrandt-házban.
A hosszú úton a múzeumtól hazáig mindketten farkaséhesek lettünk. Az egyik kirakatban megpillantottunk egy valóságos kenyérkiállítást vidáman feldíszített süteményekkel és egyéb kísértésekkel. De vacsora előtt csak egy zacskó mogyorót vettünk, és azt ettük szemenként. Így kitartott, amíg el nem értünk a megszokott éttermünkhöz.
Másnap a visszaúton kipróbáltuk a villamost. Rémes volt. Andreas szerencsére szerzett egy ülőhelyet (egy úr átadta neki), aztán megpróbáltam fizetni. Az automata, ami a hosszú kocsi hátsó részén volt (két kocsi volt gumicsuklóval összekapcsolva), jegyet vagy aprópénzt fogadott csak el. A zötykölődő kocsiban megpróbáltam elővenni némi aprót. Az érme kiesett a kezemből és végiggurult az ülések alatt, az ülőhelyért küzdő utasok között. Lehetetlen volt megtalálni a sok láb és szoknya erdejében. Azt gondoltam, van időm előre menni és a vezetőnél fizetni. Sikerült is odamennem, fizetni is tudtam, de aztán nem tudtam visszamenni Andreashoz. Közeledett a mi megállónk, és rengeteg ember ugrált és tolongott az ülések között és az én utamban. El kellett jutnom a hátsó ülésig, ahol Andreas ült, hogy időben le tudjunk szállni!
A hollandok nem olyanok, mint a párizsiak. Hamar észrevették, hogy van itt egy őrült nő, akit jó modorra kell tanítani. Onnantól kezdve pedig szándékosan állták el az utat előlem. Itt ugyanis az a szabály, hogy a hozzád legközelebbi ajtón kell leszállni, és aki közelebb áll, azt udvariasan előre engedni. Éreztem, ahogy elönt a pánik. Aztán, már tényleg brutális őrültként végül sikerült áttörnöm a tömegen, megragadtam Andreast, a hátsó ajtó épp kinyílt, felrántottam az ülésről és miközben fogtam a kezét, a másik, kinyújtott karommal tartottam az ajtót, amíg leszálltunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg visszaküzdöttem magam Andreashoz. Soha többé villamos! Inkább gyalogolunk bármennyit!
Este beszélgettünk a számítógépnél.
Hilke: Helló, Andreas, micsoda szép és hosszú napunk volt ma! Mi tetszett a legjobban a mai napból?
Andreas: Amikor találkoztunk azzal a két emberrel a múzeumban. Olyan tisztelettel bántak velem!
Hilke: Andreas, méltó voltál a tiszteletükre! Én is nagyon örültem, hogy találkoztunk velük. Jeruzsálemből jöttek két hétre Amszterdamba. Azt mondtad, hogy ők azon kevesek közé tartoznak, akik tudnak valamit a reinkarnációról. Azt mondtad, hogy kortársai voltak Rembrandtnak, ha nem is egy körbe tartoztak. A férfi elmondta, hogy tudja, hogy abban az időben élt. Beszéltem neki a pinceszobáról Rembrandt házában, ahol azok, akik nem hittek az egyházban, titkos találkozókat tartottak, és ez különösen mély benyomást tett rá, és elmondta a feleségének is. Még valami, ami jó volt ma?
Andreas: Ott volt az a két őr Rembrandt házában, akiket nagyon érdekelt, amit neked mondtam.
Hilke: Igen, mindent, amit elmondtál a különböző szobák eredeti funkcióiról, nagyon valószínűnek tartottak, sokkal valószínűbbnek, mint a már ismert elméleteket.
Megkérdeztem Andreast, szeretne-e valamelyik ismerősének képeslapot küldeni. A Bécsben élő keresztapjának rögtön akart írni egyet. “Lediktálta” a betűtábláján írva, én pedig lefordítottam németre.
Kedves Christoph!
Hollandiában vagyok, és Rembrandt festményeket nézek. Sok szép kép van Amszterdamban és Hágában. El sem tudod képzelni, mennyire jó! Sosem láttam ezelőtt ilyen jó festményeket. Nagyon jó móka. Te biztos nem láttál még annyi Rembrandtot, mint én. Szentpétervárott pedig még ennél is több volt!
Üdvözlettel, Andreas
Az alkalmazottaknak is írt az otthonban, ahol él.
Kedves Munkatársak!
Nagyon jól érzem magam Hollandiában! Az anyám mindent megtesz, amit csak kérek. Nagyon más itt, mint Svédországban. Most már értem, hogy az anyámnak nehéz velem. Igazán azt szeretném, hogy boldog legyen. Olyan jó, hogy ilyen sok Rembrandtot láthattam!
Mindenkit üdvözlök!
Andreas
A végén még annak az öccsének is írt, aki hármuk közül beszélni tud. Egy rembrandtos képeslapot választott, a Simeon a templomban egy részletével. A képeslap hátoldalán megláttam, hogy a festmény Hágában van, a Mauritshuisjetben. Nem emlékeztem rá. Pedig kellett volna, mert ez egy nagy festmény. Megkérdeztem Andreast ő látta-e. “Igen” felelte. Zavarba jöttem, és megkérdeztem az információs pultnál. A festményt kölcsönadták egy kiállításhoz.
Kedves Michael!
Szeretném, ha eljönnél a születésnapomra, és megmutatnád Paula képeit. Azt mondtad, hogy összerakod őket. Szerencsére te tudod, hogy mit jelentenek a számomra. Csodálatos napokat töltöttem Amszterdamban! Olyan sok Rembrandtot láttam! Sokra már nem is emlékeztem, és most újra eszembe jutottak. Nem szeretném, ha bárki is tudna a Rembrandttal való kapcsolatomról, kedves Michael.
Üdvözlettel,
Andreas
Amennyiben az olvasót érdekelné, milyen lehet egy-egy reggeli menet Andreas-al, csak annyit mondhatok, hogy nem egy nagy élmény. Mégis, mikor az indulás reggelén felkeltettem, az ágy sokkal rendezettebb volt, mint ahogyan az otthonban szokott lenni. Miközben pakoltam, Andreas megint levetkőzött és a zuhany alá vonult, de most nem volt időm sok fürdésre egymás után. Folyamatosan bámult rám, aztán egy idő után nyugodtan kimászott a kádból, és fel akart öltözni. Mintha valamit megértett volna a hétköznapi földi életből, és tekintettel lett volna rám is.
Mikor végül felöltözött, máris indulni akart. Megkérdeztem: “Andreas, mit szeretnél csinálni?”
Andreas: A Rijksmuseumba akarok menni.
Eltűnődtem, vajon tudja-e, mennyi idő, míg elérjük a repülőt. “És mit szeretnél ott csinálni?” - kérdeztem.
Andreas: Őszintén, ez mekkora hülyeség!
Én: Úgy érted, a kérdésem hülyeség, vagy az, hogy elmegyünk a múzeumba, mikor délben indulnunk kell a reptérre?
Andreas: A kérdésed.
Nyilván igaza volt.
Mivel a Rijksmuseum aznap már kilenctől nyitva volt, megkockáztattam ismét egy sétát odáig, immár harmadszor. Kölcsön kellett kérnünk a kedves portásunktól egy hatalmas ernyőt. Egyre jobban esett, és Andreas elutasítja, hogy bármit viseljen a fején a piros sapkáján kívül. Van egy kapucni a dzsekijén, de nem használja. De az ernyő nem zavarta.
A Rijksmuseum előcsarnokában a holland aranykorból származó festmények voltak kiállítva. Abban az időben holland hajókkal voltak zsúfoltak az óceánok, virágzott a kereskedelem és a kultúra. Ez Rembrandt kora, az 1600-as évek. Voltak ott a hajókról származó miniatúrák, néhány épen maradt ékszer, egymással harcoló vitorlásokat ábrázoló képek, és olyan is, ahol a hollandok ellenséges hajókat gyújtanak fel. Edények, ezüstnemű, és még sok minden más. Andreas sokáig álldogált itt. “Itt akarok maradni, Rembrandt korában” - írta magyarázatként. De végül továbbálltunk, hogy megnézzünk egy korabeli stílusban berendezett babaházat, ami szintén érdekelte Andreast.
Aztán ismét az Éjjeli őrjárathoz értünk.
Csak a második látogatásunkkor fedeztük fel ezt a hatalmas festményt, és most, a harmadik alkalommal ismét hosszan vizsgáltuk. Azt mondtam, hogy szerintem nem is olyan sötét, mint ahogy Andreas mondta, és ő azt írta: “Sötétebbre emlékeztem”.
Én: Szerintem csodálatos! Annyira eleven! Te mit gondolsz?
Andreas: Szerintem is.
Aztán láttam, a kiírást, hogy a képet felújították és újrakeretezték. Amikor a képen szereplő kislányról kérdeztem, Andreas azt felelte: “Nincs köze a jelenethez, csak csodáltam őt”.
Teremről teremre jártunk. Bartholomeus van der Holst egyik képénél, ami egy fiatal fiú, Gerard Bickers protréja volt, hirtelen megtorpant. Ahogy ott állt háttal Rembrandt turbános képének, úgy tűnt, mintha kuncogna. Megkérdeztem, min nevet. Azt felelte: “Nem nevetek, csak sajnálom”.
Én: Megkérdezhetem, hogy miért szomorodtál el? Megint Saskia jutott eszedbe? (Arra gondoltam, hogy azt is sajnálhatja, hogy néhány órán belül hazamegyünk).
Andreas: Arra gondoltam, hogy Saskia milyen gyönyörű volt, és milyen fiatalon halt meg.
És rögtön vissza is akart menni a szállodába. Ott megettük a szendvicseket, amiket reggelire készítettem, és Andreas közben sírva fakadt: “Olyan kár, hogy haza kell mennünk!”
Kicsivel tizenkettő után kopogtak az ajtón, hogy megkezdenék a takarítást. Kiszóltam, hogy tíz perc, és elkészülünk, és a férfi elment. De Andreas most már menni akart: “Ki akarok innen menni, hogy az az ember bejöhessen”. Azzal sikerült megnyugtatnom, hogy elmagyaráztam neki, milyen sok szoba van még ebben a hotelben, amit addig is kitakaríthat.
Amikor a taxit vártuk, azt írta: “Nem akarok taxival menni, úgy túl keveset fogok látni”. De ezen most nem segíthettem, képtelen lettem volna máshogy elvinni a csomagjainkat. Amíg vártunk a taxira, Andreas egy újabb Rembrandtos képeslapot választott és diktált le megírásra, ezúttal az öccsének, Marcusnak. Így szólt:
Kedves Marcus!
Szívélyes üdvözletemet küldöm az amszterdami hazaútról! Nagyon sok szép Rembrandt-festményt láttunk itt. Nagyon fontos dolgokat néztünk meg. Szerencse, hogy anya eljött velem! Nagyon boldog testvéred van!
Andreas
A korábban már említett S-nek is szeretett volna írni. Nem sokkal az amszterdami utunk után volt esedékes Andreas születésnapja. A saját ötlete volt, hogy az egész családot hívjuk meg rá. Soha még csak hasonlót sem kért. A kérdésre, hogy milyen ajándékot szeretne, azt felelte: “Hogy mindenki legyen ott”. Megkérdeztem tőle, szeretne-e bárkit meghívni a családtagokon kívül, arra gondoltam, hogy esetleg egy gondozót vagy ilyesmit. Azt mondta, hogy S-t. Én nem ismertem semmilyen S-t a környezetében, és arra gondoltam, hátha rosszul emlékszik a névre. Mikor megtudta, hogy ez jár a fejemben, elég csúnyákat írt. Kiderült, hogy a húga egy volt osztálytársnőjére gondol. Azt mondta, hogy S. egy korábbi életében az édesanyja volt, és ezt szeretné elmondani neki. De a legfontosabb, hogy én nem beszélhetek erről senkinek. A kérdésre, hogy honnan ismeri, azt válaszolta, hogy S. egyszer elkísérte a húgát az otthonba, ahol Andreast látogatta meg, még gyerekkorukban.
Egy Rembrandt anyját ábrázoló képeslapot választott, Gerard Duo festményét, és ezt írta:
Kedves S!
Olyan jó, hogy eljössz a születésnapomra! Köszönöm, hogy tudod, hogy a fiad voltam egy korábbi életben. Gondoskodást és örömöt éltünk meg együtt. A találkozásunk ünnep lesz számomra! Olyan jó, hogy annyi közös emlékünk van, S, igen!
Sok-sok szívélyes üdvözlettel,
Andreas
Minden egyes utazás után, amit valamelyik fiammal teszek, kedves emberek aggódva kérdezik: “Hogy ment az út?” Minél jobban ismerik az autista fiaimat, annál mélyebb az aggodalmuk. Annyit tudok felelni, hogy eltekintve a kisebb-nagyobb katasztrófáktól, remekül ment. Vannak őrült pillanatok, amiken csak nevetni tudok. Például amikor Andreas egy étteremben a nemrég kialudt gyertya viaszát a poharába töltötte és meg akarta inni, mert azt hitte, hogy tej (erről már írtam itt). Vagy amikor Marcus a repülőn a megvajazott péksüteményét átdobta az előtte levő ülés háttámlája fölött, és szegény áldozat sikertelenül próbálta eltávolítani az öltönyéről, nos, abban a helyzetben nem tudtam mást tenni, mint sírni a nevetéstől (még több durva és vidám történet olvasható a “Korábbi életek emlékei” című, Marcus párizsi útjáról szóló könyvben).
És van olyan is, hogy a könnyeket nem a nevetés csalja elő. Így történt a hazautunk során Amszterdamban, a biztonsági ellenőrzésnél. Andreas csodálatraméltóan türelmes volt. Szentpétervárott ötvenöt percet álltunk sorba csak azért, hogy bejussunk a terembe, ahol az ellenőrzések zajlanak. Aztán még a becsekkolás, útlevél-ellenőrzés, biztonsági ellenőrzés, majd még egy biztonsági ellenőrzés… két és fél órával a gép indulása előtt már a reptéren voltunk, és a gép fél órás késéssel indult, így pont elértük. Andreas pedig mindvégig türelmesen ringatózva várakozott. Néhány évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. De most, Amszterdamban, a biztonsági ellenőrzésen áthaladva Andreasnak elege lett.
A hátizsákját és a dzsekijét a futószalagra tettem. Le akarták vetetni az övét is. Vadul próbáltam tiltakozni, és közben igyekeztem megtalálni a megfelelő angol szavakat és a kellően informatív mozdulatokat, amikkel kifejezhetem, hogy meg kell akadályoznunk Andreast, hogy lerántsa magáról a nadrágot és a használt pelenkáját a tömeg közé dobja. Valószínűleg annyira rémültnek tűnhettem a drámai gesztusaimmal, hogy végül feladták. De Andreas piros sapkájának közben szintén a futószalagra kellett kerülnie. Biztosan sok ilyesmiben lehet robbanóanyag elrejtve… És Andreas ekkor minden erejét megfeszítve harcba szállt imádott sapkájáért.
Ehhez tudni kell, hogy reggel, amikor felébred (ez aznap épp ötkor történt), rögtön a fejére teszi a piros sapkáját, még pizsamában, és attól fogva egész nap rajta van, talán olyan pillanatokat kivéve, mikor ablakhoz vagy más üvegtáblákhoz nyomva a fejét útban lenne, de utána akkor is azonnal visszateszi a fejére. Ahogy korábban már leírtam, a piros sapka életmentő is lehet, ha Andreas eltűnik a tömegben, mikor én épp másfelé figyelek. Csak a piros sapkát kell figyelni a sok fej között, és már meg is találtam Andreast. Gondolná bárki ezek után, hogy leveszi, ha étteremben eszünk? Soha!
Andreas átment a biztonsági kapun, de én ezen az oldalon ragadtam. Azt mondták, tegyem a cipőmet a szalagra, de az abban a pillanatban megállt. Megkértek, hogy menjek át a másik szalaghoz. Tömeg. Andreas szem elől vesztett, és ott állt egy csomó idegen között, akik valami teljesen elfogadhatatlan dolgot akartak tőle: meg akarták nézni közelebbről a piros sapkáját!
A szentpétervári reptéren, ahol szintén sikerült megakadályoznom, hogy levetessék vele az övet, a biztonsági kapun átlépve meg akarták vizsgálni egy fémdetektorral. Akkor ott voltam mellette. Arra kérték, hogy nyújtsa ki oldalra karját, hogy végig tudják húzni a detektort a karja és a törzse mellett. Nem értette az utasítást. De aztán a biztonsági őr megmutatta neki, hogyan csinálja, és azt már megértette. Világos: a fickó egy ölelést szeretne. Rendben, megkapja. Az újabb kísérletek újabb ölelésekkel végződtek. De itt most az amszterdami reptéren ezeknek az imádott sapka kellett és ez már több volt, mint amit Andreas el tudott viselni. Hallottam, ahogy ordítva tiltakozik, és próbáltam előre tolakodni a bizonyára robbanásveszélyes cipőimmel a távolabbi futószalagnál, a biztonsági kapuk innenső oldalán. Aztán erőszakkal elvették tőle a sapkát, és nem tudtam neki elmagyarázni és segíteni. Korábban is tartott a repüléstől, de most annyira megrémült, hogy elengedte magát. Volt rajta ugyan pelenka, de a szag így is egyértelmű volt. Sírva fakadtam.
Úgy tűnik, mégsem találtak robbanóanyagot, így visszakaphatta imádott sapkáját, és kereshettünk egy mosdót. Végül egy szinttel lejjebb találtunk egyet. Lementünk a lifttel, de a mosdóajtót sehogy sem tudtam kinyitni, talán valami elektronikus kapcsoló vezérelte. Újra fel a lifttel. A mozgássérült-mosdó őrülten messze volt a kiírás szerint, nekünk legalábbis túl messze. Mindegy. Újra le. Találtunk végre egy női mosdót, igaz, olyan szűk fülkékkel, hogy nem fértünk be egyszerre ketten. Így a táska, a dzseki és az én nagyobb részem a nyitott ajtón kívül maradt, miközben igyekeztem rendezni a kínos helyzetet. Közben a Rijksmúzeumra gondoltam, ahol a mozgássérült mosdóban van zuhany.
Utolsóként szálltunk fel a gépre, pedig az elején teljesen időben voltunk. Másfél órával az indulás előtt már a reptéren voltunk. Később megkérdeztem Andreast, hogy történhetett ez, hiszen szokott szólni, ha el kell végeznie a dolgát. Ez az egyik legnagyobb előnye a “támasztott kommunikációnak”. Azt felelte, hogy nem vette észre, hogy megtörténik. Megkérdeztem, mikor történt. “Amikor elvették a sapkámat”. Megkérdeztem, félt-e. “Igen” - felelte, és akkor én elmagyaráztam neki, hogy ez előfordulhat, ha az ember megijed. Az első világháború idején például a katonákkal rendszeresen előfordult a lövészárokban, amikor megrémültek az ellenséges sortűztől. És közben annyira örültem, hogy nem szidtam meg érte!
Bár a legtöbb hely már előre le volt foglalva, megint sikerült a motortól viszonylag távoli ülésekhez jutnunk, és Andreas természetesen az ablak mellett ült. Ez az egyik előnye, ha az ember hamar csekkol be. Andreas ismét hanyagolta a szendvicseket, így az édesanyja dupla adagot élvezhetett mindenből.
Odafent, a felhők felett ismét nekiálltunk képeslapokat írni. Most valaki másnak szeretett volna írni: Bertilnek. Itt kell megemlítenem, hogy még az amszterdami tartózkodásunk legelején közölte: “Soha, semmilyen körülmények között nem mondhatod el Bertilnek, hogy ő volt Rembrandt második felesége!”
Most több részletben diktálta a betűtáblán, mit írjunk a képeslapra.
Titusz fiam kedves feltámadt nagyanyja, az újjászületés végülis nem volt olyan vészes. Olyan jó, hogy ugyanaz a bánat nem eshet meg újra! Nem akarom újra azt a szomorúságot és årö-t (itt megkérdeztem, mi az az “årö”, de folytatta a diktálást), az a legádázabb ellenségem! Jó, hogy nem töltünk sok időt együtt, így elboldogulunk egymással. Majd találkozzunk még más helyzetekben is!
Üdvözlettel, Andreas
Megkérdeztem, hogy személyesen adjuk át a képeslapot vagy inkább postázzuk. Andreas azt írta válaszként: “Őszintén szólva teljesen mindegy”. Szerette a második feleségét? “Igen” - felelte. De akkor mi volt a baj vele? Andreas azt felelte: „Annyira mérges volt!”
Egyszer biztosan el kell olvasnom egy valódi Rembrandt-életrajzot.
Boldogan tért vissza az otthonba. A személyzet egyik tagja megkérdezte, milyen volt az út. Andreas azt felelte: “Csodálatos volt!” Nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá, mennyi mindent tudna mesélni, ha segítenének neki írni. Tényleg olyan könynyű a kezét támasztani, és olyan szépen és világosan ír! Andreas is jelezte: “Olyan jó lenne, ha a gondozók is támogatnának az írásban!”
Néhány nappal később egy hangszeres koncertre mentünk a helyi templomba. A koncert alatt megkérdeztem tőle, miért volt olyan kedvetlen korábban. Azt felelte: “Azért, mert olyat tettél, amit én nem akartam”.
Én: Mit csináltam, amit nem szerettél volna?
Andreas: Olyan kedves voltál Bertilhez, mint ő volt hozzám, mikor Rembrandt voltam
Hazatérésünk után tényleg nagyon örültem, hogy találkozhatok Bertillel. Andreas most hosszan kifejtette, hogy ha nehézségeink is támadnak néha egyes emberekkel, a bosszú és az ellenségeskedés nem oldja meg a dolgot, de ha együtt tudunk élni békében a mennyben, ott mind barátok lehetünk. Az egyetlen helyes hozzáállás, hogy csak a szeretet képes előremozdítani a dolgokat, még az ellenségeket is szeretni kell, a “szemet szemért, fogat fogért” helyett. Ez a “fordítsd oda a másik orcádat is”-elv, ha valaki megüt, és ha elveszik a köpenyed, tényleg add oda az inged is. Igen, csak a szeretet és a jóság állhat szemben a Gonosszal, mindig a legjobbat kell tennünk, amit lehet, és így tovább. A végén megkérdeztem, hogy ezt most értette-e meg, és azt felelte: “Igen”.
Rögtön a koncert után Andreas és egy tündéri idős hölgy kedvesen üdvözölték egymást. Megkérdeztem Andreast, szeretne-e valamit mondani neki, és azt írta: “Olyan jó, hogy mellettem állsz majd, amikor a következő életemben alapítok egy iskolát fogyatékosoknak!”
A nő kérdően, de komolyan és figyelmesen fogadta. Andreas megfogta a kezem, még írni akart valamit: “Te vagy az én legnagyobb szerelmem”. Később azt mondta nekem: “Ő Saskia”. “Most jöttél rá?” - kérdeztem. “Igen” - felelte.
Andreas rátalált Saskiára!
El kell mondanom, hogy Andreas beleegyezett, hogy néhányan elolvashassák a jegyzeteimet. Négy nevet említett, én pedig megígértem neki, hogy ha bárki szeretné elolvasni, előtte meg fogom őt kérdezni, hogy megengedi-e.
Az amszterdami út után hetekig nem volt lehetőségem Andreas-al írni. Az egyik öccse, Erik, mindenképpen Varsóba akart utazni anyai kísérettel, a másik testvére, Marcus pedig Párizsba, immár negyedik alkalommal. Aztán Erik alig várta, hogy Münchenbe mehessen velem és a bátyjával, Michael-lel. Mindegyikük azzal érvelt, hogy tavasszal már sokkal drágább lenne. A svéd korona árfolyama az amerikai válság után zuhanni kezdett, és én sem akartam várni tavaszig. Most, amikor ezt írom, még mindig nem tudjuk, mi lesz tavasszal, de már minden kívánságot teljesítettünk (bár az egyik fiam épp most kezdte feszegetni, hogy szeretne Jeruzsálembe menni). Szóval: Szentpétervár, Varsó, Amszterdam, Párizs és München egyetlen ősz alatt. 2008 őszén, amikor azt terveztem, hogy munkahelyet váltok.
December végén Andreas világosan a tudtomra adta, hogy szeretne még elmondani néhány emléket Rembrandt idejéből, amíg még emlékszik rájuk.
Nagy vágyam volt, hogy elolvassam Rembrandt életrajzát, de egyelőre felfüggesztettem. Először hallani akartam, hogy Andreas mit mond el, anélkül, hogy sok mindent tudnék a témáról. Másképp előfordulhatna, hogy az én gondolataim és benyomásaim befolyásolják, mire emlékszik. A Rembrandtról előzetesen szerzett tudásom egy képes művészeti albumból származott. Azt is megtudtam belőle, hogy ha így megy tovább, hamarosan el kell látogatnunk Tokióba, Melbourne-be, Washingtonba, Torontoba, New York-ba, Kaliforniába és így tovább. Rembrandt-képek szinte mindenhol vannak a világon.
A könyvben volt egy rövid életrajzi összefoglaló, de még arra sem emlékeztem, hogy hívták a fontos szerepet játszó hölgyeket - Saskiát is beleértve. De, ahogy említettem, visszafogtam magam, és megvártam, hogy Andreas mindent leírjon, amire emlékszik, és amit szeretne elmondani.
Most, hogy Andreas többet szeretett volna mesélni, minden alkalommal rövid epizódokat rögzítettünk. Sok időre van szüksége az íráshoz, mert nagyjából minden harmadik leírt betű után megáll, hogy megharapja a karját. Gyakran fel is pattan és körberohangál, lehet, hogy így szedi össze a gondolatait. Az eredeti szövegben, amit írt, rengeteg aaaaaaaaa is szerepelt, ezek nagy részétől megkímélem az olvasót.
2009-01-03:
Hilke: Helló, Andreas, mit szeretnél ma elmondani?
Andreas: El akarom mondani, hogy sok hibát elkövettünk abban az időben, amit nem lett volna szabad. Nem lehetett olyan könnyen tudni, hogy ki lehet-e mondani valamit, amiben sokan nem hittek. Hihettél bármennyire abban, amit mondtál, mások nem örültek neki. Tudnod kell, hogy akkoriban nem lehetett egy másik városba költözni és dolgozni anélkül, hogy túllépj azokon az erkölcsileg magasabb rendűeknek számítókon, akik eldönthették, hogy élhetsz és alkothatsz-e ott, mint festő. Nehéz volt megtalálni, hol van az a hely, ahol festhetsz anélkül, hogy ismét boldogtalan legyél. Nem volt könnyű visszatérnem, miután Saskia meghalt. Sok évbe telt, mire újra festeni tudtam. Voltak, akik visszatértek hozzám, és rá akartak venni, hogy fessek, de nem voltam képes. Megint mások azt szerették volna, hogy költözzek egy másik városba, mert nem tudtam kifizetni a tartozásaimat. Te megérted, milyen rémes volt. Nem tudtam festeni, és a tartozások csak nőttek. Egy kisebb házba kellett költöznünk, ott sokkal kisebb hely volt, és én újra elkezdtem festeni. Ebből ki tudtam fizetni az adósságok nagy részét, és megint boldog voltam. Újra jó ember lettem. Sok festményt és vázlatot készítettem, amit mások megvettek, így vissza tudtam adni a tartozásomat Saskia családjának. Számomra ez volt a legfontosabb dolog, a többi várhatott a halálomig.
El akarom mondani azt is, hogy emlékszem, egyszer egy templomban festettük meg egy lelkész portréját, aki nem akart fizetni, és végül jött a rendőrség és letartóztatta. Mindenki oda akart menni és megnézni azt a portrét. Aztán megrémült, és el akart menekülni. Aztán jött hozzám panaszkodni, és vissza akarta kapni az előleget, amit már kifizetett. Nem adtam vissza, és ő végül egy intézetbe került Amszterdamban, ahol azok a zsidók voltak, akik nem fizették ki a tartozásaikat.
Megkérdeztem Andreast, hogy ez a lelkész valójában egy rabbi volt-e egy zsinagógában, de azt írta, hogy nem emlékszik. Aztán azt kérdeztem, örült-e, hogy ez az ember végül abba az intézménybe került, és Andreas azt írta: “Igen”.
Azt feleltem: “De akkor Rembrandt nagyon szerencsés volt, hogy nem került abba a börtönbe, ahova azok a zsidók mentek, akik nem fizették ki a tartozásaikat!” Andreas azt írta: “Szerencsém volt”. És mindketten nevettünk.
2009-01-04:
Hilke: Helló, Andreas, mit szeretnél ma elmondani?
Andreas: Szeretném elmondani, hogy más ember lettem, amikor a kisebb házba költöztem. Újra megláttam az örömteli dolgokat az életben. Újra tudtam nevetni. Talán nem függtem annyira Saskia közelségétől, mint a másik házban, ahol minden rá emlékeztetett.
Sokáig csak meg akartam halni, de volt egy fiam, aki túl kicsi volt ahhoz, hogy boldoguljon szülők nélkül.
2009-01-07:
Hilke: Hello, Andreas, mit szeretnél ma elmondani?
Andreas: Talán azt, hogy emlékszem, amikor elhatároztuk, hogy megoperáltatjuk a fiam fülét, mert nem hallott jól. Aztán kapcsolatba kerültünk egy jó orvossal, aki adott neki egy gyógyszert, és utána újra jól hallott. Ez nagyon jó volt.
Hilke (szóban kérdez): A fiad baba volt, kisgyerek, fiatal vagy már felnőtt?
Andreas: Kisfiú volt.
Ugyanaznap valamivel később megint írt.
Hilke: Helló, Andreas, van még valami, amit szeretnél elmondani?
Adreas: Meg akartam újítani a festészetet, mert nem tudtam jó portrét festeni az akkor elérhető színekkel. Ez nagy feladat volt számomra. Mindenki tőlem akart tanulni, és ez akkoriban nagy bevételt is jelentett. Jó móka volt. Akkor vettem azt a nagy házat, amit láttunk. De mikor Saskia meghalt, nem tudtam fizetni a hiteleket, és mindenemből kifosztottak. Nagyon nehéz volt. Tönkrement az életem. Aztán átköltöztem a kisebb házba, és újra magamra találtam. De soha többé nem voltam boldog.
2009-01-09:
Hilke: Helló, Andreas, miről szeretnél ma mesélni?
Andreas: Hogy először nem tudtam, hogy B. Saskia. De ő az, és mostantól szeretném gyakran látni. Csodálatos lenne, ha sokszor eljönne hozzám, és elvinne sétálni. Szeretném vele megnézni a Rembrandt-képeket a stockholmi Nemzeti Múzeumban. Eljöhetnél, hogy el tudj vinni minket oda és visszaaaaaaaaaaaa.
Amikor átadtam a meghívást a hölgynek, akit Andreas Saskiaként nevezett meg, kiderült, hogy három Rembrandt-életrajzot is kikölcsönzött a könyvtárból, és alig várja, hogy elmondhassa nekem, mit olvasott ott. Mielőtt belekezdett volna, elmagyaráztam neki, hogy bár nagyon kíváncsi vagyok, de még nem akarom tudni, mit írnak Rembrandtról. Előbb szeretném, ha Andreas mindent leírna, amire csak emlékszik.
2009-01-10
Ez alkalommal Andreas gondozója végig tartotta a karját. Így nem tudta folyton harapdálni magát, és jobban tudott koncentrálni, ahogy azt később ő maga írta.
Hilke: Helló, Andreas, ma mit szeretnél rögzíteni?
Andreas: Azt szeretném mondani, hogy ha befejezted a történetet, akkor lefordíttathatod németre. Odaadhatod egy kiadónak, és ők meg fogják jelentetni Németországban. Ez a kiadó, amit hiányoltál.
Annyira jó, hogy írunk erről. Mindent, amire csak emlékszem. Ezek a legjobb emlékeim. Néhány dolog olyan nehéz volt, mint például eltemetni Saskiát.
Emlékszem, hogy egyszer jött egy férfi, egy drága kerethez kért egy festményt, és megígérte, hogy kifizeti, bármibe is kerül. De nem fizetett. Végül valaki más fizette ki helyette. Ez volt a tékozló fiú képe, amit Szentpétervárott láttunk. Senki nem tudja, hogy ez a története. Egy rózsakeresztes volt, aki kifizette nekem a képet. Ez volt az utolsó kép, amit festettem. Aztán nagyon beteg lettem, fájt a kezem és a lábam, többé nem tudtam festeni. Szörnyű volt, rettenetesen éreztem magam. Nem volt többé értelme élni. Annyira jó, hogy olyan sok festmény maradt utánam! Még mindig gyönyörűek. Elmehetek még néhány országba, ahol Rembrandt-képek vannak? Nagyon örülnék neki, olyan jó lenne! Csodálatos lenne elmenni Németországba. Ott sok kép van különböző helyeken, mehetnénk kocsival. Worpswede-be is elmehetnénk. Csodás lenne. Ugye, meg tudjuk csinálni? Te is akarod? Elvihetnénk Michael-t vagy Ingridet is. Meg kell tennünk!
2009-01-15
Hilke: Helló, Andreas, miről szeretnél ma beszélni?
Andreas: Arról, hogy el akarok menni Worpswede-be megnézni Paula Modersohn házát. Ezt kell tennünk. És sietnünk kell, mielőtt nagyon drága lesz. Sürgős!
Hlike: Andreas, nagyon szeretnék veled Worpswede-be menni, de most, januárban nagyon hideg van. Jobb lenne, ha két-három hónap múlva mennénk. Nem nagyon sokára, szerintem nyáron lenne a legjobb.
Andreas: Nyáron jó lesz.
El akarom még mondani, hogy egyszer egy nagy ember azt akarta, hogy prófétaként fessem meg, felvette a legjobb ruháját, elhozta a feleségét, és azt akarta, hogy Izsákként és Rebekaként fessem le őket. Annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy végig egymást becézgették, nagyon nehéz volt rávenni őket, hogy mozdulatlanul üljenek. Majdnem lehetetlen volt lefesteni őket.
Hilke: Ez az a kép lehet, amit ma “Zsidó menyasszony” címen ismerünk, és láttuk is Amszterdamban a Rijksmuseumban. De az a kép nagyszerű! Még ha nem is tudtak nyugton ülni, Rembrandt csodálatos festményt készített róluk! És bár Zsidó menyasszony a kép címe, nem tudom, tényleg zsidók voltak-e. Te hogy emlékszel?
Andreas: Zsidók voltak, és nagyon gazdagok. Egy szép nagy összeget fizettek ezért a képért.
Hilke: Drága ruhákban voltak, és sokáig tartott megfesteni, ezért került olyan sokba?
Andreas: Azért volt drága, mert sok munka volt vele. Jó néhány napba telt, mire megfestettem.
2009-01-18:
Hilke: Helló, Andreas, miről szeretnél ma beszélni?
Andreas: Hogy szeretném átadni az amszterdami utam felelősségét F-nek. Megbízható, komoly barát… R. tudja, kire gondolok.
Hilke: Andreas, ma hosszú időt töltöttünk Lars Lerin vízfestmény-kiállításán. Szeretnél valamit mondani azokról a képekről?
Andreas: Megdöbbentően szépek voltak. Én is szeretnék ilyeneket festeni. Csodás volt látni. Meg kell mutatnunk a képeslapomat Rotraut-nak, és megkérem, hogy adjon olyan színű festékeket, mint amilyet Lars Lerin használ.
Andreas vett magának egy képeslapot: Lars Lerin egy nagyon sötét képe, éjszaka, csak egy kis fény dereng középen. Rotraut a festőterapeuta.
2009-01-22:
Hilke: Helló, Andreas, eszedbe jutott bármi, amit szeretnél elmondani?
Andreas: El akarom mondani, hogy nem volt jó ötlet megvenni azt a hatalmas házat. Túl nagy volt nekünk. Nem voltunk olyan sokan, elég lett volna egy kisebb ház, az jobb lett volna. Azt meg tudtuk volna fizetni.
Hilke: Andreas, azt már mondtad, hogy nem tudod, miben haltak meg a gyermekeid. És azt tudod, hogy Saskia miben halt meg?
Andreas: Saskiának egy nagy polip volt az arcán, amitől nem tudott lélegezni.
Hilke: Szörnyű lehetett így meghalni! És vele lenni is az lehetett, az utolsó pillanatig.
Ekkor Andreas nem akarta folytatni az írást. Csak annyit írt: “Nem akarok erre gondolni”.
2009-01-28
Először is szóban bocsánatot kértem Andreastól, amiért a legutóbb Saskia haláláról faggattam.
Hilke: Hello, Andreas, miről szeretnél ma beszélni?
Andreas: El akarom mondani, hogy nem sokkal többre emlékszem abból az időből, mikor Rembrandt voltam. De beszélhetünk arról az időről is, amikor Paula Modersohn Becker voltam, aki sok képet festett gyerekekről, mert neki magának nem lehetett, és amikor született egy kislánya, belehalt. Nagyon szomorú volt.
Hilke: Igen, Andreas, ez tényleg az.
Andreas: El sem tudod képzelni, milyen szomorú voltam, mikor felébredtem a szellemvilágban, és rájöttem, hogy a gyermekem okozta a halálomat. Majdnem olyan szörnyű volt, mint amikor Saskia meghalt.
Hilke: És most egy olyan életet élsz, amiben nem tudsz festeni.
Andreas: Így igaz. Bámulatos!
Hilke: Gondolod, hogy ebből a sok szenvedésből valami jó lesz a jövőben?
Andreas: Lehet egy olyan élet, ami más emberek festményeiről szól.
Hilke: Szeretném megkérdezni, hogyan képzeled el ezt.
Andreas: Tanár leszek, aki fogyatékos gyerekeket fog tanítani.
Hilke: Köszönöm, hogy elmondtad!
Beszéltem Rotraut-val, aki most épp beteg, és megkértem, hogy fessen veled “támasztott festéssel”. Már csináltuk Erikkel, Marcussal és Jonassal, és tetszett nekik. Életükben először maguk választhatták ki a színt a papíron (nyolc különböző vízfestékből), és dönthettek, ha több vagy másmilyen színt akartak. Mindannyiunk számára nagyon jó élmény volt.
Andreas: Most haza akarok menni.
Most tehát tanulmányoznunk kell, milyen németországi múzeumoknak van Rembrandt-festményük, és össze kell állítanunk egy autóval teljesíthető útitervet, ami tartalmaz néhány napot Worpswede-ben. De mindenekelőtt ki kell deríteni, hol van az a hely. Talán viszünk egy notebook-ot is, és lesznek újabb utazós történeteink. Ha Andreas mamája épen és egészségben megéri.
2011 október
Andreas: A Rembrandt-ról szóló könyvem bestseller lesz, mert olyan dolgokat írok le benne, amiket rajtam kívül senki sem tud. A könyvem nem vastag, de érdekes. Minden alkalommal dolgozhatunk rajta, te kérdezhetsz, és akkor jobban emlékszem. Akkor kérdezhetsz, amikor elengedem a kezed, ebből tudni fogod, hogy most szeretném, ha kérdeznél. Kezdem is.
Rembrandtként az első emlékem, hogy egyszer nem akartam iskolába menni, mert inkább a tengerhez akartam menni, hogy lefessem a hullámok fenséges játékát. Már tudtam, hogy kell, mert sokat festettem gyerekkoromban. Az apám és az anyám nem örültek neki, hogy festek, mert azt gondolták, inkább a házi feladatommal kellene foglalkoznom. De nekem a festés fontosabb volt, mint hogy jól tanuljak. Ezzel együtt a magántanárom, aki festeni tanított, sokszor rám szólt, hogy menjek iskolába. Azt gondolta, hogy bár felnőttként festő leszek, azért fontos, hogy iskolába is járjak.
Le akartam festeni a tengert, és lementem a festékeimmel és papírjaimmal a partra, és leültem egy padra, amin egyébként öregurak üldögéltek és horgásztak. Egy Hollanger (?) nevű városban volt.
A második emlékemben már idősebb voltam, és oda mehettem festeni, ahová csak akartam. De a legjobban a saját dolgozószobámban szerettem festeni a tükör előtt. Rengetegszer festettem le a saját arcomat, de mindig más volt. Az arcom mindig máshogy nézett ki, és ez lenyűgözött. Nem tudtam úgy uralni az arcom, ahogyan festettem. De a saját arcom vezetett el a kérdéshez, hogy vajon mások arcát le tudom-e festeni. Örömmel tettem meg, és még fizettek is érte. De legszívesebben a saját arcomról készítettem festményeket. Később, amikor pénzre volt szükségem, más emberek arcát is le kellett festenem, de abban nem telt akkora örömem. De aztán jobban élveztem, ahogy egyre többet és többet fizettek érte. Mindenki, aki megengedhette magának, azt akarta, hogy én fessem le. Engem nem festettek le mások. Egyszer lefestettem egy öregembert, aki nem tudott fizetni, és pénz helyett nekem adta a kalapját. Láttuk is a festményt Amszterdamban, mikor ott jártunk néhány éve. Nagyon szép kalap volt, de nekem adta, amikor elkészültem a képpel. Felvettem, amikor legközelebb lefestettem magam. Azt a képet is láttuk Amszterdamban. Most haza akarok menni. Majd Amszterdamban folytatjuk.
Folytatom az emlékeimet. Az apám nem volt elég gazdag hozzá, hogy festészetet tanuljak, akár csak tájképek vagy gyerekek lefestését. De nemsokára már a kollégáimtól tanultam. Már csak festeni akartam és semmi mást, de az apám azt akarta, hogy tanuljak mást is. Akár kenyeret és süteményt sütni, amit itt el lehet adni a városban. Az apám nem akarta, hogy csak a művészettől függjön a megélhetésem. Csak az anyám hitt bennem. Ő bármit megadott volna, hogy híres festő legyek. Örült neki, hogy sokat festek. Azt nem gondolta volna, hogy híres leszek, de még megélhette, hogy én lettem a leghíresebb festő.
Hilke szeretné, ha gyorsabban írnék, de sokat kell gondolkodnom. Az emlékeim nem teljesen tiszták, a képzeletem is rögzíthetett dolgokat. Onnan tudom, hogy jól emlékszem, hogy megerősítést kapok rá a szellemvilágból. Sokkal könnyebb így, hogy tudom, jó nyomon haladok.
De sok dologról, amire emlékszem, biztosan tudom, hogy igaz. Például, hogy Saskiával akartam élni, és senki mással. Nem volt könnyű rávenni, hogy ő is akarjon engem, de aztán ígéretet tettem neki, hogy gazdag lesz és szeretetben fog élni élete végéig. És ezt be is tartottam. De amikor meghalt, az véget vetett a boldogságomnak és a jólétemnek. Túlságosan el voltam keseredve ahhoz, hogy dolgozzak. Nem voltunk felkészülve arra, hogy egymás nélkül éljünk. Az egészségem annyira megromlott a halála után, hogy nem tudtam dolgozni, és ha nem lett volna a kisfiam, véget is vetek az életemnek.
A fiam megmentette az életemet. Nem volt egyedül, de nem hagyhattam el, miután elvesztette az anyját. De nem tudtam vele játszani, a legtöbb időt a házvezetővel töltötte. Őt később feleségül vettem, de egész életemben bántam. Elvitte az összes pénzemet, hogy csodaszép muffokat vegyen magának (a ruhákat nevezi így kicsit gúnyosan) a legdrágább üzletekben. Annyira elszegényedtem, hogy el kellett adnom a házamat, és mindenemet, amim csak volt. Azt a keveset, ami maradt, nem tudtam fenntartani, így mindent el kellett adnom, és így sem tudtam eleget tenni a követeléseinek. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam eladni egy képet sem anélkül, hogy ne ő kapja meg a pénzt érte.
Aztán feleségül vettem egy harmadik nőt, aki átvállalta a tartozásaimat, együtt éltünk úgy, hogy formálisan bérbe adott nekem egy szobát, nekem nem volt semmim, és minden bevételemet ő kapta törlesztés gyanánt, nem a második feleségem. Nem volt benne sok öröm, de működött.
Mostanra megtanultam, hogy ne legyen bennem olyan bosszúvágy, mint Rembrandtként. Megtanultam, hogy elfogadjam az emberek hibáit, és megtanultam a türelmet. Az anyám a tanítómesterem. Ő bármit meg tud bocsájtani.
Nem érted, miért nem tudok írni bárkivel, aki támasztani tud. Azért, mert nem rendszeres időközönként találkozom velük. Az anyám hetente kétszer ír velem, többször nem. De H. nemsokára megtanítja S-t a támasztott kommunikációra, és akkor többet tudunk majd írni. Már alig várom. De akkor is szeretnék az anyámmal írni később is. A különböző emberek különbözőképpen támasztanak, és az anyám támaszt a legjobban, mert ő közben nem gondol saját magára.
Egy kicsit mindannyian tudunk olvasni a gondolatokban, de mi csak könyveket olvasunk. Pedig könnyedén tudnánk gondolatot is olvasni. Nem az anyánktól tanuljuk, kisgyerekként mindannyian képesek vagyunk rá, és csak kicsit tovább kell fejleszteni, ahogy felnövünk, egyáltalán nem bonyolult. És akkor láthatjuk, ha valaki mást mond, mint amit gondol. Nem jó érzés, de érdekes. Kiderül belőle, hogy senki nem számít rá, hogy láthatják a gondolatait. Mike semmi olyat nem mond, amit nem gondol. Ez biztonságérzetet ad.
Christoph-fal és Helgával, Bécsből
Andreas keresztapja, aki gyermekpszichiáter és egyetemi tanár, az értelmi fogyatékos gyerekeknek szentelte az életét, és a felesége, aki szintén orvos.
A koppenhágai érkezésnél:
Andreas: Jó volt az étel. És most szeretnék dolgozni a Rembrandt-emlékirataimon. A szellemi vezetőm szerint, ha kész lesz a könyvem, meg fogják venni. Egyre több és több olyan ember fogja megvenni, akik szeretnék a felszínre hozni az előző életeikből származó emlékeiket. Észrevettem, hogy ma már senki sem gyakorolja a korábbi életekre emlékezést. Itt lenne az ideje. Sokkal hatékonyabban élhetsz, ha viszsza tudsz emlékezni, hogy korábban fontos személyiség voltál, most meg a nem beszélők bajnoka vagy. Nem is tudod, milyen fontos ez.
2011-10-28
Rembrandt házának régi előcsarnokában
Andreas: Itt tárgyaltunk az ügyfelekkel az árakról naphosszat. Nem volt egyszerű megállapodni, mennyit ér egy festmény. Sok ügyfél nem akart fizetni, de a festményt szerette volna megkapni. Lehet, hogy tényleg drágán adtam, de sok pénzre volt szükségem, hogy fenntartsam a házat és fizetni tudjam a hiteleket.
Menjünk fel az emeletre! Vannak ott asztalok, szőnyegek, sok szép könyv a festményeimről, és még sok minden.
Hilke: Most a szemben levő nappaliban vagyunk.
Andreas: Itt aludtunk, és itt töltöttük az időnket a családtagokkal és a barátokkal. Az asztal már nincs itt. De a festmények akkor is itt voltak, és a három nagy lámpa is.
Christoph: Az ágy fölött két fehér márvány fej van. Tudod, kiket ábrázolnak?
Andreas (oda sem pillantva): Szókratész és Platón. A gyűjteményem darabjai voltak, aztán a legnagyobb ellenségemhez kerültek. A sógorom vette meg. Örülök, hogy visszakerültek. Nem akartam eladni őket, de kénytelen voltam. Így is annyi remekművem van szétszórva a világban.
Hilke: Christoph azon gondolkodott, vajon minden rézkarcot és nyomatot maga Rembrandt készített-e.
Andreas: A tanítványaim csinálták, de végigkísértem az egész folyamatot. Most is alig hiszem el, hogy ennyire jól sikerült. Én a festészettel akartam foglalkozni.
A nagy műteremben:
Andreas: Ez a műtermem, ahol a legtöbb képemet festettem. Most már nem tudom, hogy festhettem olyan sok képet. És még a rengeteg rézkarc is. Jó móka Helgával és Christoph-fal megnézni újra. Mehetünk tovább.
Hilke: Helló, Andreas, a Rijksmuseumban vagyunk, és Christoph azon álmélkodik, hogy tudta Rembrandt ilyen aprólékos részletességgel megfesteni a hölgyek ruháit. Biztosan napokig tartott. Különösen, hogy nem tudtak sokáig nyugodtan ülni.
Andreas: Azt nem én festettem, hanem a tanítványaim, és a modellnek több egymást követő napon át el kellett jönnie, hogy meg tudjuk festeni. Én csak az arcát csináltam. Igyekeztem megfiatalítani az arcát.
Hilke: Mesélj egy kicsit a turbános portréról!
Andreas: A turbánt egy barátom viselte, nagyon szerette hordani. Pieter van der Malen volt a neve.
De most Saskiáról szeretnék írni, az én csodálatos Saskiámról. Az én Saskiám egy csodálatos nő volt, nem is lehetett volna csodálatosabb.
A második feleségem nem volt túl okos. Mérges természetű volt. A rokonaim nem is akartak vele találkozni.
Tobit és Anna nem voltak a rokonaim, a modelljeim voltak, ott laktak a környékünkön a zsidó negyedben. Az anyám hasonlított rájuk. Az anyám a bibliát olvasó idős hölgy. Sokszor megfestettem az anyámat, de mindig más ruhákban. Most nem akarok többet írni, amíg nem ittam valamit. Még ha csak sima vizet is.
A tájkép, amit olyan sokáig csodáltál, a legjobb tájképem. Minden technikai tudásomat beleadtam. Később is sok tájképet festettem, de egyik sem lett ilyen jó. Többre most nem emlékszem.
Nem látom sehol a kalapos ember képét, aki nem fizetett, de odaadta helyette a kalapját. Talán egy másik múzeumban volt. Kasselben, azt hiszem. Most vizet akarok inni.
Megmutattam neki a szerzetes képét, és megkérdeztem, ki volt a modell. “A fiam, Titus” felelte.
Andreas: A zsidó menyasszonyt volt a legnehezebb megfesteni, mert nem tudtak nyugton ülni. Az anyám szeretett volna segíteni, hogy nyugton tartsa őket, de nem sikerült. Az anyám nagyon mérges lett, de az sem használt. Épp egy másik városba indult lóháton, hogy pihenjen egy kicsit. Az anyám gyakran segített nőket festeni. De ezt a szerelmespárt ő sem tudta egyhelyben tartani.
Szeretnék vizet inni.
Andreas (később): A Szent Család képét egy szerzetesnek festettem. De nem ő fizette ki, hanem egy barátja. A kép egy templomba került. Egy kicsit tudok mesélni arról, hogyan festettem. Én festettem meg a gyermek, Mária és József arcát, a többit a tanítványaim. De én állítottam fel az arányokat és az egész kompozíciót. Azt is én mutattam meg, hogyan fessék meg a részleteket. Aztán újra meg akartam festeni ezt a képet, de akkor már Saskia beteg volt, nem tudtam megcsinálni. Nem akartam már semmit festeni soha többé. De ez a kép a legszebb volt, amit valaha festettem, Saskia is így nézett a gyermekünkre. Csodálatos anya volt (a kép Szentpétervárról érkezett ide kölcsönbe).
Hilke (este): Helló, Andreas, Christoph szeretne kérdezni valamit. Ezeket a képeket Christoph festette, szeretnéd megtartani őket?
Andreas: Nem kérem, nem felelnek meg az ízlésemnek.
Christoph: Milyennek kellene lenniük, hogy megfeleljenek az ízlésednek?
Andreas: Christoph-nak több színt és kevesebb részletet kellene használnia. Azt tanácsolom, hogy keressen egy jó tanárt, aki segít neki nagyobb felületen használni ugyanazt a színt, és kevesebb részletet aprólékosan kidolgozni. A legfontosabb, hogy mi van a középpontban, és minden mást köré kell rendezni. Ez érdekesebbé teszi a képet.
A tanárom mindig azt mondta, hogy kapcsolódjak. Ez azt jelenti, hogy amikor már tudom, mit akarok festeni, fejezzem ki a színekkel is. A tanárom tudta, mi a helyes út. Most már csak követned kell ezeket a tanácsokat. Én nem szeretnék a tanárod lenni, de szívesen segítek neked.
A tanárom a legjobb barátom volt, Alaposa-nak hívták. Nagy tanító volt Athénban. Aztán Alapa király lett a neve. Ezt a nevet senki sem ismeri, mert nem a földi világban él, hanem a szellemvilágban. A tanítványai kapcsolatba léphetnek vele, de általában ő jön el hozzánk, ha segítségre van szükségünk. Most már tudod, hogy te is fordulhatsz hozzá. Megbízhatsz benne, és felveheted vele a kapcsolatot.
Szívesen segít neked, a vezetékneve Grünwald.
2011-10-31
Hilke: Helló, Andreas, most épp a reptéren várakozunk. Mit szeretnél mondani?
(Az Amsterdam-Arlanda járatra vártunk).
Andreas: Hilke nem akarja, hogy elhagyjam őt, és most megtanultam, hogy mindig szemmel tartsam, hol van. Azt mondja, így sokkal könnyebb velem utazni. És én is nagyobb biztonságban érzem így magam. Szeretnék többet utazni vele, és többet látni a világból. Persze, hogy nem akar velem többet étterembe menni, mert ledobálom a tányért a földre, ha az étel nem néz ki elég jól. Megpróbálom többet nem csinálni. Most már tudom, hogy ez rongálás. Meg kell tanulnom jobban uralni az indulataimat. Elképzelhetetlenül nehéz lesz, de idővel meg akarom tanulni. De addig nem ehetünk étteremben. Elleszek sajtos szendvicsen a szállodában, pár napig az is jó.
Az angyalom nem akarja, hogy ledobjam a tányért az étellel a földre, de nem tudom befolyásolni. A pincér rettenetesen mérges volt, és még Christoph is mérges volt. De te olyan voltál, mint mindig. Azt kellett volna szeretnem, amilyen te voltál, és nem hagyni, hogy a többiek befolyásoljanak. Most már tudom, és nem fogom hagyni, hogy szétszórtan viselkedjem.
Andreas arra utalt, hogy megpróbáltunk megebédelni egy szép nagy olasz étteremben. Négyen ültünk egy asztalnál, a többihez képest egy kicsit megemelt asztalnál, túl jól láhatóan mindenki számára a zsúfolt teremben. Időbe telt, hogy megtaláljuk Andreasnak a megfelelő ételt. Se hollandul, se olaszul nem beszéltünk. Amikor a stresszes és türelmetlen pincér végül kihozta az ételt, Andreas tányérja nem úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzelte. Fogta a tányért és földhöz vágta úgy, hogy a tartalma szanaszét spriccelt. Mindenekelőtt a ruhánkat próbáltam megtisztítani, az asztallal, a padlóval és a fallal nem foglalkoztam. Aztán Andreast magam után húzva rohantam a pénztárhoz fizetni, hogy gyorsan eltűnhessünk.
A kasszánál, ami valamivel távolabb volt, a személyzet túl elfoglalt volt, így nem tudtam rögtön fizetni, de aztán megszántak. Nálam volt a számla és a pontos összeg készpénzben. Végre sikerült fizetnünk, és kimentünk az utcára, ahol Helga és Christoph még mindig éhesen vártak ránk.
Aztán felbukkant a pincér és kiabálni kezdett, hogy nem fizettünk. Nem sikerült meggyőznünk az ellenkezőjéről. Vissza a pénztárhoz. De ott nem találtak semmilyen bizonylatot, hogy fizettem, én pedig fizetéskor annyira siettem kifelé a zaklatott Andreassal, hogy nem vártam meg a nyugtát. A pincér valami érthetetlen nyelven kiabálva rohant utánunk, egy kis szórakozást biztosítva ezzel a többi vendégnek, akik enyhe undorral néztek ránk.
Újra kijutva az utcára a pincér azt kiabálta utánunk, hogy hívja a rendőrséget. Amíg visszarohant, hogy kihívja őket, mi gyorsan eltűntünk a sarkon.
Nyilvánvaló, hogy Andreassal utazni egyáltalán nem unalmas!
Andreas: Szeretném kipróbálni, hogy veled megyek, és nem megyek el tőled meszszire. Segíthetsz nekem, hogy imádkozol értem azzal az imával, amit értünk szoktál mondani. Az egy nagyon jó ima. Befejezheted úgy, hogy “és ő, aki elhozta a megváltást és a szabadságot a földi emberek számára kálváriájával a Golgotán, kísérjen téged és a küldetésedet.” Ez a verzió jó mindannyiunknak, kivéve J-t, akinek nem kell Krisztushoz imádkoznia ahhoz, hogy vele legyen.
Andreas (később): Olyan helyen szeretnék élni, ahol elhiszik, hogy intelligens ember vagyok. Másképpen nem tudom majd folytatni az életemet, ha te meghalsz. Most csak veled és C-vel tudok élni. Senki nem fog semmit tudni rólam, ha te halsz meg előbb. H. megpróbálja bevezetni a támasztott kommunikációt az otthonban. De ez bonyolult és sokáig tart. Az angyalom nem akarja, hogy olyan sokáig várjak, inkább egy másik helyre vezet. Azt a helyet F-nek hívják. Hamar megtanulnak majd velem írni. S. gyorsan tanul. T-vel már egészen jól ír, nemsokára Sedannal is, és aztán majd velem.
Most szeretnék egy kicsit a húgomról írni. Nem jól látja a lehetőségeit a férjével való kapcsolatában. A férje most el akar menni vele Auschwitz-ba, de ő nem szeretne. Bölcsen teszi. De azt is meg kell fogalmaznia, hogy valami pozitív helyre szeretne inkább elmenni. Lehet, hogy találkozunk majd egy farmon, ahol a biodinamikus termelésről és annak fontosságáról hallhatunk. Az egész világon ezt kellene használni. Újra termőre fordíthatja a talajt, bármennyit is használták. El sem tudod képzelni, mennyire fontos, hogy ez elterjedjen. Minden olyan országban el kell terjeszteni, ahol még nem ismerik. Lengyelországtól Mongólián és Kínán át Japánig, az egész világon.
Kevesen vagyunk, akik ezt tudják, de muszáj sokfelé terjesztenünk. Ha nem járunk sikerrel, a túlnépesedés miatt nem lesz elég élelem ezekben az országokban. Olyan sok jó keresztény van ezen a világon, akiket nem szabad hagyni éhen halni. A testvéreim segítenek majd ebben.
Most kérek még egy kis úgynevezett rágcsálnivalót. A gép már leszálláshoz készülődik.
2012-10-29
Hilke: Helló, Andreas, az Arlanda reptéren várakozunk épp, így tudunk beszélgetni.
Andreas: Nagyon ideges vagyok, nem tudok koncentrálni. De egy kicsit azért írhatunk, amíg a gép indul. Szeretnék írni Rembrandtról egy könyvet, de most túl ideges vagyok hozzá. De azért megpróbálhatjuk. Rembrandt amszterdami életéről szeretnék írni abban az időben, amikor közismert volt. Minden nap több órát festett. De mikor Saskia meghalt, nem tudott festeni a nagy bánattól. Ő maga is meg akart halni. De végül mégis elkezdett újra festeni. Híres emberek portréit festette meg, akiket régebb óta ismert. De ezek a képek nem voltak olyan jók, mint a régebbiek. Most nem látta az aurát a fejük körül. Viszont jobban látta a ráncokat, így pontosan olyannak festette meg őket, ahogyan tényleg kinéztek.
El akarok menni Rembrandt házába és elmondani nekik, milyen színeket használtam, amikor újra festeni kezdtem. Csak barnát használtam a lehető legtöbbféle árnyalatban, csak barna árnyalatokat. De a többi festéket nem, ezért nem lettek annyira pontosak a képek.
Rembrandt nagyszerű festő volt, de többet akart, mint amire képes volt. Nem tudott bárkit lefesteni, aki azt akarta. Csak azt festette le, aki jól megfizette. Ez nem volt jó, de fel kellett állítania egy fontossági sorrendet. Ma már más lenne a fontos. Most azoknak festenék, akik keresztények akarnak lenni. megtanítanám őket a valódi keresztényi létre, és aztán lefesteném őket, ahogy meditálnak.
A testvéreim mind tudnak meditálni. Még Michael is. De neki csak rövid spirituális szövegeken kellene meditálnia, legalább naponta egyszer. Most spirituális tartalom nélkül akar meditálni, de így nem lesz bölcsebb. Talán boldogabb igen, de spirituális tartalom nélkül gépies lesz.
Elmondhatnád neki, hogy inkább spirituálisan meditáljon, és ne használjon annyi mindfulness-technikát. Nem tudja, hogyan meditáljon a technika nélkül. Egy spirituális iskolába kellene járnia. Az nem a földön van, hanem a szellemvilágban. Akkor léphet be, ha kapcsolatba lép egy úgynevezett mesterrel, szellemi vezetővel. Hallhatja őket, ha egy bizonyos szövegen meditál rövid időszakokat minden nap. Így hamar meg fogja érteni, mit mondanak neki a mesterek.
Mondd meg neki kérlek, hogy mindannyian szeretnénk, ha csatlakozna a spirituális közösségünkhöz. Krisztus, Fredrik és mindannyian. Most mindjárt indulunk Amszterdamba. Nem tudok koncentrálni, mert már el kellett volna repülnünk, de a járat késik, mert a gép nem tud repülni.
Hilke: Igazad van, azt mondták, hogy a gépünk nem tudott felszállni Oslóban az erős havazás miatt. Így több mint egy fél órát késni fog, nem lehet tudni pontosan, mennyit.
Andreas: Hilke el sem tudja képzelni, mennyire éhes vagyok.
Hilke: Végre a gépen ülünk, de a többiek még nem érkeztek meg Oslóból. Most azokra várunk, akik a hóviharban rekedtek. Azt mondják, még fél óra. Ezt az időt használhatjuk írásra. Jut eszembe, szerinted szükségtelenül nagy betűket használunk?
(48-as betűmérettel írunk a kis számítógépen, amit utazáshoz használunk, ami egy asztali gépen 36-os méretnek felel meg).
Andreas: Ez jó méret.
Ahogy megérkeztünk a hotelbe, Andreas rögtön indulni akart a Rembrandt-házba. Olyan késő volt már, hogy nem engedtek be több látogatót. De Andreas csak a pincében akart ácsorogni, ami most átjáró a két ház között. Itt voltak Rembrandt titkos találkozói a barátaival. Csak mostanában vágtak rá ajtókat. Rembrandt idejében ez volt az utcától legtávolabb eső alagsori szoba, több lépésnyire az utcaszint alatt. Most itt maradtunk zárásig.
Később a hotelben:
Andreas: Megint jártam a Rembrandt-házban, és vissza tudtam emlékezni, hogyan találkoztunk az alagsorban, mert azt éreztük, hogy az egyház nem reprezentálja méltóképpen a kereszténységet. Az egyházban nem volt meg a valódi keresztény szellemiség. Szerettük volna megmenteni a kereszténységet a jövő számára az átlagemberek lelkén keresztül. Láttuk, hogy az átlagemberekben sokkal több a szeretet, mint a papokban. A papság fele nem látta szükségesnek kimondani, amit mindenkinek ki kellett volna mondania, hogy a legtöbb dologban, amit tettek, hibáztak. Kihirdették az igét, és ahhoz kellett alkalmazkodni. Az evangélikus egyház abban hitt, hogy mindenki bűnös, még ha a hite szerint Isten gyermeke is. Én abban hiszek, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és minden pillanatban a legjobbra törekszünk. Ez szokatlan meggyőződés volt, de voltak barátaim, akik hittek nekem. Híres voltam és nem lehettem rasszista. Bár tudtam, hogy a zsidók egy elnyomott Istenben hisznek, és azt gondoltam, hogy ez teljesen elképzelhetetlen egy keresztény ember számára.
Egyre tisztábbak az emlékeim Rembrandtról. Azt azért nem mondanám, hogy mindenre emlékszem. A jelenlegi életemből sem emlékszem mindenre. De sok minden jut eszembe, ahogy itt sétálok Amszterdam utcáin.
Emlékszem, milyen sokszor megtörtént, hogy amikor hazaértem, nem találtam a kulcsomat. El kellett mennem a lakatoshoz pótkulcsot csináltani. Aztán megtaláltam a kulcsot, és elszégyelltem magam. De ebben a házban (a szállodában) kártyát használnak.
Hilke: És ha elveszted a kártyát, adnak egy másikat a recepción. Azt hiszem, minden egyes vendégnek új kártyát csinálnak.
De Rembrandt idejében nagy és bonyolult zárak voltak, és mindegyikhez külön kulcs volt.
Andreas: Pontosan így volt. Most megyek aludni.
2012-10-30
Hilke: Hosszan sétáltunk a városban, és voltak helyek, ahol többet időzünk, mert ráismertél. Most a Rembrandt-ház melletti épület alagsorában vagyunk (ez az egyetlen hely, ahol egymás mellett ülve tudunk írni), most néztük meg a titkos kis pincehelyiséget és a konyhát.
Andreas: Szeretnék egy kicsit dolgozni a könyvemen. A legtöbb időt a konyhában töltöttük. Gyakran a vendégeket is itt fogadtuk. Itt lehetett együtt enni. De sokat voltunk a nagyszobában is, ahol Saskiával aludtunk. Ott is volt egy nagy asztal, amihez le lehetett ülni.
Hilke: Az őr, aki olyan érdeklődve hallgatta, amit meséltél (még az előző látogatásunkkor), azt mondta, hogy Rembrandt mindent tudott, pedig senki sem tanította. Talán egy előző életében tanulta meg.
Andreas: Akkor tanulta, amikor idősebb Hans Holbein volt. Az egy nehéz és békétlen élet volt. Senki nem tudja elképzelni, milyen nehéz volt. A fiának könnyebb élete volt.
Azzal vádolták, hogy be akarta csapni az egyházat. Ez nem volt igaz, csak azért mondták, hogy bántsák. Nem tett semmi törvénytelent, de mindenképpen hibáztatni akarták valamiért. Az egyházi ember, aki ezt állította, azt akarta, hogy Krisztusként fessem meg őt. Megtagadtam a kérést. Akkor megfenyegetett, és azzal vádolt, hogy festettem egy képet róla, amin a pokolban van. Azt a képet valaki más festette, én soha nem is láttam. A barátaim igazolták, hogy sosem tettem ilyet. De az egyház emberei tönkre akartak tenni, és sikerült nekik. Nem akartam többé festeni, de nem hagyhattam abba, mert másképpen nem tudtam volna eltartani a családomat. A fiam még híresebb lett. Most már tudom, hogy ez volt az előzménye, hogy Rembrandtként jobb festő legyek. Máskülönben teljesen elölről kellett volna kezdenem. Annak az őrnek igaza volt. És most szeretném látni a szobát, ahol Saskia meghalt.
Mielőtt elhagytuk volna a Rembrandt-házat, Andreas odament egy szimpatikus külsejű úrhoz, és igyekezett vele kapcsolatba lépni a maga módján, azaz megállt vele szemben, és a fejét vakarva ‘iiii”-t kiabált. Megkérdeztem Andreast, akar-e valamit mondani ennek az embernek, és ő azt írta: “Mindketten máshonnan jöttünk”. Kimondtam angolul, az úr és a felesége nevettek, és azt mondták, hogy Németországból jöttek. Németül folytattuk a beszélgetést. A férfi nagy érdeklődést mutatott minden iránt, amit a támasztott kommunikációról mondtam.
Andreas: Most már tudom, hogyan léphetek kapcsolatba másokkal úgy, hogy te is megértsd, hogy mondani akarok nekik valamit. Bárcsak sokkal többen írhatnának azok közül, akik nem beszélnek!
Hilke: Valószínűleg mind, akik ismerjük a támasztott kommunikációt, ezt szeretnénk.
Andreas: Csak mindenkihez el kell érnünk, akik képesek megtanulni a támasztást.
Hilke: Ezt például, amit most írsz, bárki, aki a Rembrandt-múzeumba jön, láthatja. Ezzel máris sokat tettünk, nem?
Andreas: Ez igaz. Nem is gondoltam erre. Bárhol örömmel megteszem, ahol sok ember van.
Hilke: Néhányan első ránézésre azt gondolják, hogy én vezetem a kezed. De másokat érdekelhet, hogy csináljuk.
Andreas: Sosem vezeted a kezem. Én döntöm el, mit írok. Te csak követed a kezem.
Abban a szobában vagyunk, ahol Saskia meghalt. Egy másik ágyban akart meghalni, nem a közös hálószobánkban. Olyan szomorú volt, hogy annyira fiatal és máris meg kell halnia! Sosem jutottam túl rajta. De most nem akarok többet írni, mielőtt hazamegyek és pihenek. A barátaim el sem hiszik, hogy ennyi időt kibírok alvás nélkül, de bírom.
Hilke: Attól tartok, hogy ha most alszol otthon, akkor éjjel nem fogsz tudni aludni. Azt írtad, haza szeretnél menni, de itt a hotelbe megyünk vissza.
Andreas: Világos. De mikor visszamegyünk, azt mondják, hogy nem maradhatunk a szobában. De mi maradunk.
Hilke: A vendégek a mellettünk lévő szobában panaszkodtak, hogy kiabáltál fél ötkor, és még a folyosóra is kimentél és ott is kiabáltál, és emiatt néhányan nem tudtak éjjel aludni. Ha most megyünk oda, szólhatnak, hogy ne legyünk a szobában. De ha este megyünk, már nem mondhatják olyan könnyen.
Este:
Hilke: hazasétáltunk, hosszú út volt, vettünk ennivalót, tányérokat és kanalakat, és a szobában ettünk. Tíztől négyig voltunk a Rembrandt-házban, mindössze egy óra ebédszünettel. Most van időnk folytatni a könyvedet.
Meg kell említenem, hogy a kedves őr a Rembrandt múzeumban megismerte Andreast. Már az első látogatásunkkor meglepte Andreas tudása Rembrandtról, és kérdéseket is tett fel neki, például arról, hogy valamelyik képet Rembrandt festette-e. Most két képről kérdezte, amelyek jelenleg is a Rembrandt-házban vannak, hogy Rembrandt festette-e őket. Andreas azt írta, hogy az egyiket igen, de a másikon csak a babát a két nővel, a többit a tanítványok festették. Az őr azt mondta, hogy a művészettörténészek sokat vitatkoznak azon a képen. Aztán megkérdezte, hiszek-e a reinkarnációban. Bevallottam, hogy igen. Az őr az mondta, hogy Rembrandtnak csak két tanára volt. Az egyik még mielőtt Amszterdamba jött, a másik pedig csak néhány hónapig foglalkozott vele. Ha nem a korábbi életei során sajátította el a művészetet, akkor az életműve megmagyarázhatatlan reinkarnáció nélkül. Utalt Mozartra és más gyerekzsenikre is.
2012-10-31
Andreas: A Rijksmuseumban vagyunk és Rembrandt-képeket nézünk. Mindig háttérfénnyel festettem, így jobban látszik az arc. Ha a fény szemből jön, nem látod annyira tisztán az árnyékokat. Ezt én fedeztem fel, de hamarosan a többiek is ugyanígy csinálták. De én jutottam a legtovább a portrékészítésben. A kollégáim nem tudhatták, hogy először egy alapszínnel kell festeni, aztán más színekkel rámenni, így a vér áttetszik a bőrön. Nem tudhatták. A tanítványaim sem tudták. Most sem értik, hogy csináltam. Ma sem lehet tudni, mert nem látszik a képeken. Később közismert tény lesz majd, amikor a könyvemben kifejtem. De aki nem olvassa, az nem tudja.
Több titok is van. Mindenki egyetért abban, hogy Rembrandt úgy tudott arcot ábrázolni, mint senki más, de csak kevesen tudják, hogy azért, mert annyit tanulmányozta az emberi arckifejezéseket, mint senki más. Egész életemben figyeltem, mert nagyon érdekelt, hogy az emberek hogyan fejezik ki az érzéseiket. Ez onnan ered, hogy az azelőtti életemben korlátozták az érzelmeim kifejezését. Egy sötét pincében voltam bebörtönözve, és senkivel sem tudtam kommunikálni. Megtanultam olvasni az őrök gondolatait. Ez még a Hans Holbein-életem előtt volt. De aztán végre használhattam a tanulmányaimat az emberi arcvonásokról. Csak emlékeznem kellett, hogyan változik meg az arc, amikor mást mondasz, mint amit legbelül érzel. Az arc ilyenkor megváltozik, és sokkal érdekesebb lesz. Mindig ezt kutattam. De az emberek nem foglalkoztattak igazán. A festészet maga érdekelt. Most már jobban érdekel, hogy milyenek az emberek. Nagyon izgalmas megtanulni, mit fejez ki az arc. Olvasni tudod, ami a felszín alatt van. Most már az emberek gondolatait is tudom olvasni, így azt is tudom, mit éreznek, és azt is, mit gondolnak. Számomra minden nyitott, ami mások számára nem. Ez nem mindig kellemes. Ugyanakkor gyakorlat teszi a mestert. A következő életemben sokat gyakorolhatok. Mehetünk a következő emeletre. Ott majd megint írhatunk.
Itt látható a menyasszony, akit három napig festettem. A férje állandóan magához húzta és csókolgatta, és lehetetlen volt őket nyugodtan megfesteni. De aztán olyannak festettem le, amilyennek éreztem őket. És örültek neki. Az hiszem, továbbmehetünk az éjjeliőrhöz. A legnagyobb munkám. Most meg egyáltalán nem tudok festeni. Csak úgy tudok festeni, ha te támasztasz, és leírom, milyen színeket kell összekeverni. Nagyon szeretnék újra festeni. De most nem embereket. Csak színeket. De te túl elfoglalt vagy, és Rotraut nem akar támasztott festést tanulni, így nem tudom neki leírni, hogy milyen színeket keverjen össze. Mindenki nagyra értékelné a képeimet ma is. De várnom kell a következő életemig. Mehetünk tovább. Itt mindenki látja, hogy tudok írni, de senki nem kérdez róla. Kár.
El kell mondanom, hogy van Gogh jobb, mint Rembrandt, mert olyan sok színt használ. Rembrandt nem tudott volna ilyet.
Most láttam Monet-t életemben először. Nagyon meglepett. Többet festett, mint ami látható. Elemi lényeket is festett. Sosem láttam ilyet azelőtt. Mély benyomást tett rám. Szeretnék több Monet-t látni. Tudom, hogy Párizsban több van. Szeretném látni. És szeretnék úgy festeni, mint Monet. Majd a következő életben. Most nem tudok festeni. De majd a következő életemben úgy fogok festeni, mint Monet. Most látom az elemi lényeket, ez nagy előny. Monet nem volt ebben ilyen jó, de én már az vagyok. Remélem, a következő életben egyre jobban és jobban fogom látni őket. Remélem, fogok rá emlékezni a következő életben is. Nagyon remélem.
Persze most emlékszem rá, hogy én voltam Rembrandt, de nem tudom, a következő életemben mire fogok emlékezni. Remélem, arra is, amire most. A művészeti érdeklődésem nagyon régi. Már Hans Holbein előtt festő voltam. Szentképeket festettem. Ez Olaszországban volt nagyon régen.
2012-11-01
Andreas: Rembrandt nem volt olyan tisztességes, mint képzeled. A második feleségének nem fizetett, amiért eltartotta a fiát. Egyre több adósságom lett, mikor Saskia meghalt, mert a gyász miatt nem tudtam festeni. Nem hibáztathatom a második feleségemet, amiért megharagudott rám. Tisztességtelen voltam vele. De most megint barátok lettünk, Bertil és én.
A testvéreim ugyanazt az anyát akarták, mint én. Nem létezett másik nő, aki készen állt három ilyen gyerek megszülésére, csak te. Így mind a hárman hozzád jöttünk. Nehéz volt gyereknek lenni olyan súlyos fejlődési zavarral, mint az enyém. Sosem értetted, hogy én mindent felfogok, ami körülöttem történik, de nem tudom ezt kifejezni. De most megérted, és segítesz nekem kifejezni magam a támasztott kommunikációval. Végtelenül hálás vagyok ezért.
Hilke (később): Mit csináljunk először? Utána majd át kell költöznünk egy másik szobába itt a szállodában, egy olyanba, ahol nincs másik szoba mellettünk vagy fölöttünk vagy alattunk, így nem zavarsz senkit, ha nem tudod uralni a kiabálásodat éjjel. Na, mit csináljunk előtte? Úgy néz ki, megint eleredt az eső.
Andreas: Jó sok fog esni. Akkor írhatunk egész nap.
Az én drága édesanyám azt szeretné, ha az Éjjeli őrjáratról írnék. Örömmel teszem. Le kellett írnom, hogyan akarom megfesteni, és a megrendelő jóváhagyta. A városi elöljáró rendelte meg, és azt akarta, hogy ő legyen a kép közepén. Ő volt a legjobb szónok a városban. Nagyon jó szónok volt. Bárkit bármiről meg tudott győzni. Itt épp az éjjeliőrt veszi rá, hogy táborozzon le a Dóm téren, hogy rajtaüthessen az ellenségen. A Dóm tér egy olyan városrészen van, ahol az ellenség nem tudja magát megvédeni, ezért ott kell várni őket és hátulról rajtuk ütni. Be kell csapni őket, mert erőszakkal akarják elfoglalni a várost. Itt épp azt magyarázza, hogyan kell túljárni az eszükön, aztán mögéjük kerülni és elkapni őket. Mindenki megértette, mi a dolga. Nagyon izgatottak voltak, hogy ilyen könnyedén legyőzhetik az ellenséget. Olyan volt a helyzet, hogy még egyszer el kellett mondania, és akkor le tudtam festeni. Nem volt olyan könnyű. Egymás után álltak modellt. Most úgy tűnik, hogy mindenki egyszerre állt modellt, de nem így volt. Először őt magát helyeztük el a képen, és a mellette állót. Aztán megfestettem Saskiát, aki a győzelem szimbóluma. Mögé festettem egy lányt, aki a dühödt indulatot szimbolizálta, de az ügyfélnek nem tetszett az ötlet, így végül eltüntettem az arcát. Aztán még volt némi hely a sarokban, oda festettem egy törpét, már láttam korábban másoknál, hogy így töltik ki a teret. Semmi köze a témához, csak ki kellett tölteni a festményt.
Most szeretnék az új szobánkba menni és megnézni, hogy ott tudok-e tovább írni. Itt már nem tudok többet. Jobb is, mert folyton kiabálnom kell. Nem akarok, de ilyen sok hormonnal a véremben nem tudom uralni a hangomat, folyton ki akar jönni. Ha kevesebb hormont szedek, akkor nincs így (Andreasnak nem működik a pajzsmirigye).
Itt sokkal világosabb van, és senki nem hallja, ha kiabálok. Az éjszakai portás megtalálta a tökéletes szobát számunkra. Most nem akarok itt bent ülni, inkább menjünk sétálni!
Hilke: Az Öreg Templomban, az “Oude Kerk”-ben vagyunk. Mit szeretnél mondani?
Andreas: El akarom mondani, hogy itt temettem el Saskiát. De most már felül tudok ezen emelkedni, mert már többször voltunk itt és láttuk a sírt. Ez most nem az első alkalom, máskülönben sírnék. Mikor először voltunk itt, sírtam. Annyira megelevenedtek az emlékeim, hogy nem tudtam visszatartani a sírást. És amikor azt írtam, hogy itt temettem el Saskiát, nem hitted el, hogy egy templomban temettek el valakit. De aztán megmutatták nekünk a sírt, és akkor elhitted. Most lefényképezted a sírt, így később is láthatod, ha megnézed a képeket.
Ekkor Andreas kirohant az utcára.
Hilke: Azt szeretném kérdezni, hogy mire gondoltál, amikor körbejártál ebben a csodálatos templomban, sokszor hosszú időre megálltál, én azt gondoltam, szeretnél magadban lenni, aztán hirtelen kirohantál és eltűntél a tömegben. Képzeld el, mi lett volna, ha nem talállak meg! Hogy tehetted ezt?
Andreas: Vicces volt, hogy elbambultál.
Hilke: Nem bambultam el, csak hagytalak kicsit magadban lenni. Elég buta dolog volt.
Andreas: Meg kell értened, hogy nem mentem messzire. Visszajöttem volna.
Hilke: Odakint nem láttalak sehol. Észrevettem, hogy elhagytad a bejáratnál a pelenkádat, és ebből tudtam, hogy kint vagy. De nem láttalak. Most az egyszer nagyon jól jött, hogy folyton kiabálsz.
Andreas: Sosem fogsz elveszíteni, mert örökkön-örökké veled maradok. Te vagy az, aki megtalálta Andreast a maga valójában.
Később
Hilke: Egyszer azt írtad, hogy fejlődésben akadályozott gyerekekként mind a hárman hozzám akartatok jönni. És hogy én voltam az egyetlen, aki elfogadott három ilyen gyereket.
Andreas: Az előző életedben önfenntartó voltál, így valószínű volt, hogy tudnál szeretni három ilyen gyereket. És tényleg képes vagy rá. O. sem akart másik anyához menni, de végül K. kapta meg. Helyette jött Michael hozzánk. O. szerette volna megtapasztalni, milyen velünk élni és tanulni. De K-n keresztül is megkapja. Kicsit törődnöd kellene vele. Szeret téged. De ő maga nem tud erről. O. nagyon élvezné az életet velünk, mert annak idején úgy tudott festeni, mint én, mint az idősebb Hans Holbein. Akkoriban a kollégám volt. De többé nem akart festeni. Nem akart újra szegény lenni. Szeretett volna jól élni. Most sikerült elérnie. Nekem is, Rembrandt-ként. Aztán német diákként, akkor sok pénzt örököltem a tehetős szüleimtől, akik zsidó kereskedők voltak. Akkor Londonban haltam meg, ahova akkor költöztem. Ezért lettem autista ebben az életemben. Annyira szörnyű volt lenézve látni a lángokat a lépcső tetején állva, hogy nem akartam újra megszületni. Rettenetes volt lassan meghalni, miközben mindvégig a túlélésben reménykedtem.
Hilke: Eriket és Marcust halálra kínozták gonosz emberek, hogy kiszedjék belőlük, hol rejtegették a zsidókat (egy koncentrációs táborban).
Andreas: Ez még rosszabbul hangzik. De engem is megkínoztak. A halálom nem személyes támadás volt, de a londoni zsidó menekülttábort is érte támadás, az is rosszindulatú volt.
Hilke: De az én és az olvasóim örömére visszatértél a Földre!
Andreas: Igen, de nem tudtam a testemet olyan jól felépíteni, mint amilyen az egészséges embereké, és az idegrendszeremet sem tudtam rendesen felépíteni, mert túlságosan megrémítettek azelőtt. De Krisztus rábeszélt, hogy térjek vissza az emberiség fejlesztésén dolgozni. Az anyámnak meg kell értenie, hogy ez a sorsom, hogy most ezt el tudjam mondani neked. Krisztus sokáig készítette ezt elő. Az anyám a legjobb támasz ezen a világon, mert olyan sok szeretet és tisztelet van benne irántunk. Nem csak a gyerekei iránt, hanem mindenki iránt, akivel ír. Mindenki, aki csak ismeri, vele akar írni. Mindenki V-ben és F-ben és S-ben is mindenki, aki csak ismeri. Ez nagyon sok. És H-ban is sokan. Az anyám mindenkin szeretne segíteni, és a legjobban úgy teszi, ha megtanítja az embereket a támasztásra. De a szervezéshez segítségre lesz szükséged. Nem oktathatod az embereket egyenként, legalább kettesével jobb lenne. Most is vannak, akik tanulni szeretnének, csoportosíthatnád őket.
Ehetnénk egy kis joghurtot és müzlit, mielőtt lefekszünk aludni. Holnap folytatjuk az írást.
Hilke felajánlotta Andreasnak, hogy írjanak meg néhány képeslapot, ha van kedve hozzá. Előtte azt írta:
Andreas: Jó, hogy Krisztus velünk van. Velünk jön, bárhová megyünk. Ez a legfontosabb dolog az életünkben.
Később…
Andreas: A képeslapot a házzal Michael-nak szeretném küldeni. És azt írni rá, hogy szeretem. Ez minden. Írd ezt, és azt is, hogy ez a legfontosabb dolog a világon. Enynyi elég is.
Hilke: Megírtam, kész a képeslap. Kinek szeretnél még küldeni?
Andreas: Ingridnek is szeretnék egy lapot küldeni. Kedves Ingrid, te vagy az én imádott húgom. Az irántad érzett szeretetem mindennél nagyobb. Ezt te is tudod, de bízhatsz benne, hogy örökkön-örökké szeretni foglak. Testvéred, Andreas.
Hilke: Kész van Ingrid lapja is. Már csak a bélyegek hiányoznak. Szeretnéd valakinek elküldeni azt a lapot, amin Rembrandt háza van?
Andreas: Nem. Most az imádott buta Andreas el akar menni az imádott buta édesanyjával. Ő az, aki lehetővé teszi a számomra, hogy írhassak a testvéreim iránt érzett szeretetemről, de a legjobban őt szeretem. Az anyám buta, mert nem hiszi el, hogy úgy szeretem őt, mint senki mást. Kivéve Ingridet.
Andreas: El szeretném mondani, hogy itt töltöttük a legtöbb időt. Olyan kellemes volt itt. Saskia azért akart mindig a konyhában lenni, mert itt mindig meleg volt. És nagyon szeretett főzni. Ő volt a konyhafőnök, mindenben ő döntött. Volt két lánya, és mindig tudta, ki mit szeretne enni. Sok mindent meg tudtunk venni, amit az emberek nem engedhettek meg maguknak. Sáfrányt, vaníliát, borsot, szerecsendiót és még sok mást.
Szeretnék továbbmenni az emeleti szobákba, ahol a képeimet adtam el. Ott voltam, amíg az étel elkészült, és rendkívüli ízekkel örvendeztetett meg. Menjünk. Kár, hogy nem volt hely az étteremben. majd megpróbáljuk később.
Szeretnék írni Rembrandt érdeklődési köréről. Elsősorban a történelmi személyek érdekelték. És a külföldről hozott tárgyak is. Felvásárolta és abban a szobában gyűjtötte őket, amit láttunk. Sokba kerültek, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Imádott minden ilyesmit, de túl sokat vásárolt. Láthattuk, hogy nem volt elég hely ennyi kacatnak. De mint mondtam, mindenki, akinek volt valami eladó holmija, tudta, hogy nem tud ellenállni az egzotikus tárgyaknak.
A gyűjteményem egyre csak növekedett, de amikor el kellett adnom, csak nagyon kevés pénzt kaptam ezért a csodálatos gyűjteményért, mert nem volt egyetlen gyűjtő sem. Csak egy érdeklődő akadt, de neki nem volt pénze. Nem tarthattam meg mindent, mert az új lakásban nem volt elég hely. A gyűjteményem árverésre került, és a pénzt azok kapták, akiknek tartoztam. Most nem gyűjtök semmit. Nem akarom túl sok dologgal terhelni magam. Csak a könyveim és a festményeim vannak.
Hilke: Nagyon jó ötlet volt, hogy itt együnk a repülőtéren! Finom volt, és sokkal nyugodtabb, mint a megszokott éttermünkben, a Rembrandt Cornerben, nem?
Andreas: Így van. Jobb volt és több. Most már tudjuk, legközelebb hol együnk.
Hilke: Amikor szóltál, hogy a szellemi vezetőd azt mondta, hogy menjünk korábban a hotelba, aztán a reptérre és együnk ott, azt hittem, túl korán érünk oda. De most kiderült, hogy tökéletes volt az időzítés!
Andreas: Általában igaza van. Most időben vagyunk, és nem kell idegeskedni. Az édesapám is úton van, hogy találkozzon velünk az Arlandán. Szeretném neki odaadni a tulipánokat.
Hilke: Jó, hogy hoztál neki tulipánokat. és hogy te választottad ki pont ezt a fajtát. (…) A testvéreid azt mondták, a legfontosabb feladatom megtanulni, hogyan támogathatlak az írásban, és hogy bárki, aki nem tud beszélni, kaphasson ilyen segítséget.
Andreas: Ez tényleg fontos, de hamarosan már mások is meg fogják tudni tenni. És akkor sokkal többet írhatsz velünk. Hilke meg tud tanítani másokat, hogyan támogassák azokat, akik nem tudnak beszélni. Ez a legfontosabb feladata. A könyvem készen van, és remélem, hogy az olvasók szeretni fogják. Hamarosan írok a tapasztalataimról, amiket dél-amerikai indiánként szereztem a Krisztus előtti időkben.
Aztán megérkeztünk Arlandára, ahol Andreas apja, az én drága férjem várt minket.
Andreas: Az egyik életemben gyógyító voltam Dél-Amerikában. Egy közismerten nagy gyógyító. Sok, úgynevezett indián jött hozzám, hogy gyógyítsam meg őket. Nem tudtam mindenkin segíteni, de sokan elmehettek máshoz, aki többet tudott nálam. A mi kedves Martinunk volt, aki a legjobban tudott gyógyítani. Sokat tanultam tőle. Megtanultam, hogyan kezeljem a gyerekeket, ha gyenge a légzésük. Mélyebben tudtam lélegeztetni őket. Másképp meghaltak volna. Ma már nem értem, hogyan csináltam, de a követőimet is meg tudtam rá tanítani. Gyakran részt vettem nagy rendezvényeken, ahol nem pénzt kerestünk, hanem halott emberek vizsgálatával szereztünk tapasztalatot, hogyan lehet meghosszabbítani és jó minőségben fenntartani az életet. Ezeken a rendezvényeken három napig nem lehetett beszélni, csak meditálni. Így tudtad mozgósítani a belső erőket, hogy kapcsolatba tudj lépni az eltávozottakkal. Kérhettél tőlük tanácsot az élethez, így képes lettél meggyógyítani a betegségeket. Segítettem az embereknek helyesen meditálni. Ezek a rendezvények nagyon keresettek voltak a gyógyítók körében. Akkoriban az emberek nem féltek kapcsolatba lépni az elhunytakkal. Az én drága Martinom volt a tanár.
Hilke: Nem erkölcstelen dolog mások halálán keresztül meghosszabbítani valakinek az életét?
Andreas: Az eltávozottaknak nem volt ártalmas, és örömmel segítettek. De csak akkor tudtak tanácsot adni, ha meditáltunk. Ez nem szó szerint az élet meghosszabbításáról szólt, és cserébe az élőknek jó gondolatokkal kellett támogatniuk a halottakat. Megtanítottam az embereket, hogy imával támogathatják és kell is támogatniuk az eltávozottakat. Azért imádkoztunk, hogy Isten adjon békét számukra a szellemvilágban. Gyakran kellett harcosokért imádkoznunk. Háborúban vagy csatában estek el, mások pedig áldozatokként haltak meg egy-egy szertartáson.
Hilke: Az áldozati halál nem nagyon szörnyű?
Andreas: Mindannyian meghaltunk valahogyan, de akkoriban nagyon mások voltunk, mint most. Azért akartunk áldozati halált halni, hogy fejlődjünk általa. Ma már ez borzalmas lenne, de akkor ez volt a legjobb módja, hogy a következő életben jobb emberek legyünk. Most nincsenek beavatási szertartásaink. De akkoriban beavattak minket, és akkor képesek voltunk betegségeket gyógyítani, segíteni az emberek fejlődését, megszelidíteni az állatokat, és csupa olyasmit, ami mindannyiunk számára tartalmas életet biztosított.
Hilke: Mikor lehetett ez?
Andreas: A Kriszus előtti időkben. De idővel minden megváltozott. Mikor a spanyolok megérkeztek, ezek az idők véget értek, és több száz éven át tartó hanyatlás kezdődött. Elmaradottság és gonosz tettek jöttek.
Hilke: Honnan tudod, visszamentél azóta?
Andreas: Az angyalom mondta.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, miről szeretnél ma beszélni?
Andreas: Szeretném folytatni a történetemet, mint gyógyító. Csak az a kérdés, eléggé vissza tudok-e emlékezni. De arra emlékszem, hogy mindketten papok voltunk. Azzal foglalkoztunk, hogy mindenki imádkozzon Istenhez esőért.
Hilke: Ez egy olyan országban volt, ahol csak nagyon kevés eső esett? Vagy ritkán esett, de akkor sokat? Hegyvidékes ország volt? Magasan fent a hegyekben volt, vagy a tengernél? Emlékszel?
Andreas: Fent volt a hegyekben, és Andreast odahívták. Nagy felelősségünk volt abban, hogy jó ételeket szerezzünk (különféle ételek voltak). Emlékszem, hogy megpróbáltunk eljutni az úgynevezett nagymesterhez. Ő volt a legnagyobb bajnok. De ő nem állt szóba az átlagos emberekkel, csak ott állt az oltárnál, és vezette a szertartásokat, amikor istenhez imádkoztunk és a legfelső szellemekkel léptünk kapcsolatba. Én voltam az egyik, akinek el kellett látnia élelemmel és mindennel, amire szüksége volt. Így Andreasnak mindig a közelében kellett lennie. Az embereim mindig jó ételeket szereztek, és sok jó ételre volt szükség ahhoz, hogy a felsőbb erők jól végezzék a dolgukat. Folyamatosan dolgozni kellett azon, hogy az istenek kegyesek legyenek hozzánk. Ha tetszett nekik az étel, akkor őszinte odafordulással segítettek minket. Másképp nem éltük volna túl ott fent a hegyekben.
Most már látom, hogy az istenek utasításai nélkül nem tudtuk volna, hogyan műveljük meg a földet. Most már ezt nehéz megérteni, de akkoriban az emberek nem értettek ehhez, mert korábban más, termékeny területeken éltek. Fel kellett menekülniük a hegyekbe az ellenség elől, akik megtámadták a békés népeket, akik egy független király irányítása alatt művelték a földet. Mikor az ellenség váratlanul felbukkant, mindenki elmenekült. Az ellenség egy másik nép volt, amelyik az egész területet magának akarta megszerezni. El tudtunk menekülni, de nem vihettük magunkkal a terményeinket. Nagy volt a kockázata, hogy mindannyian éhen halunk, és a főpap felelőssége volt, hogy megmutassa nekünk, hogyan szerezzünk élelmet az istenek utasításai szerint. Ez nagyon felelősségteljes feladat volt. Az én feladatom volt, hogy tartsam a kapcsolatot a pap és a többiek között. Látta a szellemvilágot, mindenki hitt benne, és mindenkinek szüksége volt a tanácsaira, amit az istenektől kapott. Minden tanácsát követték, és mindegyik hasznosnak is bizonyult. Én, Andreas voltam a felelős azokért az emberekért is, akik a vízvezetéket építették a lakóhelyünkön.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, hol folytatjuk?
Andreas: Az emlékeimről szeretnék írni. Az a főpap nagyszerű volt. Nem is lehetett volna nagyobb. Mielőtt meghalt, átadta a tudását a tanítványainak. Sokat tanultam tőle, amit az utódjaként használni tudtam. A templomban töltött éveim alatt nagyon sokat tanultam. Andreasnak nem mondták el, hogy másképpen is fel tudná használni, amit itt tanult. Hogy más embereket a szolgájává tudna vele tenni. Andreas sokat beszélt másokkal arról, hogyan lehet segíteni másoknak, hogy megtalálják a helyes utat. Mindenkinek segítettünk, hogy a legjobbat hozza ki magából. Az én feladatom az volt, hogy segítsek Fredriknek kommunikálni mindenkivel, akivel az adott helyzetben kellett.
Bátor ember lettem, aki nem tudta elviselni, hogy sokan csak saját maguknak akarnak jót. A hölgyeket meg kellett védeni, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az ilyen önző férfiaknak. Ezt csak közös erőfeszítéssel tudtuk megtenni. A mesterem a szellemvilágból látott el tanácsokkal. Fredrik volt a főpap. Amikor Martin, aki Fredriket követte, meghalt, nem tudtuk ugyanúgy folytatni tovább, én maradtam itt a többiekkel. A segítőim sokat tudtak arról, hogyan termeljenek és arassanak. Még a korábbi időkben tanulták meg, és most meg tudták tanítani mindenkinek. Nem mutattunk be több emberáldozatot, saját szüretelésű gyümölcsökkel áldoztunk.
A munkatársaim főpappá akartak kinevezni. De én nem akartam az lenni, meg akartam bizonyosodni, hogy valaki más lesz az. Nem volt már sok időm hátra a Földön. Fredrik újjászületése után az úgynevezett erőt tettekre használtam. Andreas a túlvilágon is kapcsolatban volt vele, és megbeszélték, mit kell tenni. Nem akartam több emberáldozatot hozni ahhoz, hogy a szellemvilággal kapcsolatba lépjek, inkább többet meditáltam. Megtanultuk, hogyan kell, de nagy erőfeszítés volt ez számunkra. Másképp nem tudtuk volna legyőzni a legnagyobb nehézségeket. Az erőfeszítéseim, hogy megtanítsam az embereket meditációval tanácsot kérni a szellemvilágból, segített, hogy a becsületes embereknek jó élete legyen. Másképp a közösségünk nem élte volna túl.
Amikor megtanultunk meditálni, mindannyian képessé váltunk kapcsolatba lépni Fredrikkel a szellemvilágban. A kollégáim bárkinek adtak tanácsot. Nem is tudták, milyen szerencsések vagyunk, hogy ott van nekünk Fredrik, mint tanácsadó. Más törzseknek rosszabb tanácsadóik voltak, és reménytelen helyzetbe sodorták őket. Ezt megtapasztalhattuk, amikor hozzájuk fordultunk, hogy segítsenek az ellenségeinket legyőzni. Először rengeteg aranyat kértek, aztán nem segítettek. Akkor Andreas megértette, hogy nem érzik ugyanazt az erkölcsi felelősséget. Kemény tapasztalat volt.
Egy másik alkalommal
Hilke: Andreas, ma mivel szeretnél foglalkozni?
Andreas: Folytatni akarom Andreas emlékeivel az andokbeli időkből. Nem mindenki tudott írni és olvasni, pedig már létezett írás. A betűk titkosak voltak, és csak az erre kijelölt különleges személyek használták őket. Az átlagemberek nem tanulták. Én abban az időben bevándorló voltam, és másféle betűket használtam. Feljegyzéseket készítettem vele. Az emberek nem tudták elolvasni, de használták a nyelvet. Tudtunk egymással beszélgetni, de nem tudtuk elolvasni egymás írását. Fel tudtam jegyezni az összes fontos papi teendőmet, és senki nem volt képes elolvasni. Aztán mások is szerették volna kitanulni a papi hivatást, és csak úgy tudtam tanítani őket, hogy mindent elmondtam, de elolvasni semmit nem tudtak. A jegyzeteim rejtélyesek voltak a számukra.
A jegyzeteimet eltemették, amikor meghaltam, és nem tudom, megtalálták-e azóta. Lapos kőtáblákon voltak. Olyasmik, mint a társasjátékok táblái. Andreas nem akarta, hogy tiszteletlenül bánjanak velük.
Hilke: Miféle írást használtál?
Andreas: A jegyzeteim rajzokból és különálló szavakból álltak, ezek emlékeztettek a teendőimre. Annyira átfogóak voltak, hogy nehéz lett volna mindenre emlékezni. Ez az írásmód rajzokat használt betűkként, mint minden ókori írás. Az ott élő többi nép másfajta képeket használt betűkként. A munkatársaim más írásjeleket használtak, mint én, de én el tudtam olvasni, amit ők írtak, mert egyszerűbb karakterekkel írtak. Minden pap kollégám tudott olvasni, de azt nem, amit én írtam. Meg akarták tanulni az írásomat, de én titokban tartottam. Erre mérgesek lettek rám, és nem fogadtak el törvényes tanárukként. Ez azt jelentette, hogy el kellett volna mennem, de aztán a főpap azt akarta, hogy maradjak, és a többiek is beletörődtek, hogy így lesz a legjobb. Így mindent leírhattam.
Kíváncsi vagyok, megvannak-e valahol ezek a képek. Andreas talán el tudná olvasni, vagy lehet, hogy vannak, akik megfejtették, és el tudják olvasni. Csodálatos lenne látni. Andreas csak kevés dologra emlékszik a templomi szolgálat idejéből. A tanárom azt akarta, hogy egész életemben maradjak a városban.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, Erik és én már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan folytatódik a gyógyító története!
Andreas: Talán azért emlékszem többre, mert elkészült a Rembrandt-könyvem. Tisztulnak az emlékeim. Akkoriban nem voltam igazán nagy, de nagyon melegszívű voltam. A rokonaim azt gondolták, többet is tehetnék értük, de én szerettem volna mindenkinek a hasznára lenni, akinek csak szüksége volt rá. Mindenki Andreas tanácsát kérte, hogy meggyógyuljon. Andreas sokat tudott a növényekről, és hogy melyik milyen betegséget gyógyít. A többiek ezt nem tudták. Persze azt mindenki tudta, mi ehető és mi nem, de én a gyógynövényekhez is értettem.
Hilke: Honnan tudtál ilyen sokat a gyógynövényekről?
Andreas: Abban az országban tanultam, ahonnan jöttem. Az az ország a hegytetőn volt. Ott tanultam meg, mi segíthet a különböző problémákon. A tudásom sarkallt arra, hogy új országot keressek.
Hilke: Andreas, azt mondtad, hogy az ottani lakosok felköltöztek a hegyekbe. De a te lakhelyed még magasabban volt?
Andreas: Igen. Voltunk néhányan, akik az Andok tetején éltünk egy darabig. Akkor nem tudtam, hogy mások semmit nem tudnak a gyógynövényekről, és ők levittek magukhoz. Ez is az Andokban volt, de nem olyan magasan fent. Egy kedves kis közösség volt, ahol az emberek segítették egymást.
Hilke: Szinte semmit nem tudok az indiánokról, de az inkákon és az aztékokon kívül számos más törzs is élt az Andokban.
Andreas: Én az inkákhoz tartoztam. Nagyjából annyian voltak, mint ahányan most Svédországban élnek. Sok törzs volt, de mind az inkákhoz tartoztak. Szeretném újra látni a képeimet.
Hilke: Apa utánanézett, és azt mondta, hogy az inkáknak nem írásuk volt, hanem különböző színű vonalakat használtak, nagyon bonyolult rendszer volt, és ma úgy gondolják, hogy pontosan követte a nyelvet és a nyelvtani szabályokat is.
Andreas: Erről nem tudok. Talán később találták fel. De alig volt valaki, aki ismerte azt az írást.
Hilke: Mondd csak, Andreas, miért dobálod ki az összes törölközőt és fürdőköpenyt a fürdőszobából a nappali padlójára?
Andreas: Ez azért jó, mert így gyakorolhatod, hogy ne legyél mérges. Már nem haragszol meg érte, már csak megszokásból csinálom. Most már nem vicces, mert egyáltalán nem vagy tőle mérges.
Folytassuk az Andok isteneivel! Rengetegen voltak. De nem tudtak felülkerekedni más törzsek istenein. A Napisten volt a legfőbb istenség. De mi nem őt imádtuk, hanem a Holdat, mert a Nap nagyon fájdalmasan tűzött odafent a hegyekben. A Hold békésebb volt. De a napimádó törzseket nem lehetett legyőzni. Nem is akartuk őket legyőzni, el tudtuk mi is ültetni a magjainkat anélkül, hogy őket elszakítsuk a Naptól.
Hilke: Tudod, Marcus ugyanezt mesélte a saját életéből az ókori Egyiptomban! Ugyanebből az okból imádták a Holdat.
Andreas: Emlékszem, hogy nem akartunk másokat legyőzni. Megpróbáltunk mindenkivel békében élni. A rokonaim nem akartak velem jönni azokhoz a törzsekhez, akik a holdistent imádták, de nekik szükségük volt a segítségemre, máskülönben nem hívtak volna. A főpapjuk bízta meg őket azzal, hogy keressenek meg és imádkozzanak értem. A beavatása során szerzett rólam tudomást, így pontos személyleírást tudott rólam adni. A szüleim és a testvéreim követtek.
Hilke: Abban az időben és kultúrkörben voltak ismereteitek a csillagokról?
Andreas: Igen. Gondosan megfigyeltük a csillagokat. Innen tudtuk, mikor kell elvetni a magokat, és bizonyos együttállásoknál elmentünk a templomba, hogy imádkozzunk az istenekhez, vagy csak bizonyos istenekhez. A csillagképekhez nagyon közel tudtunk így kerülni, segítettek abban, hogy jó kapcsolatunk legyen az istenekkel. A fivéreim nem voltak beavatottak, de követték az utasításaimat, hogyan termesszenek. Megkérdeztem a főpapot, aki a növények szelleméhez fordult, hogy megtudja, mikor kell elvetni őket, és hogy milyen igényeik vannak, ezt gyakran nem tudtam magamtól. Mindenki látta, hogy jó termésünk volt, ha megfogadtuk a tanácsokat. Amikor a főpap meghalt, megtanultam, hogyan kérdezhetek a növényektől. Az elemi lények iránti érdeklődésem ebből az időből ered.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, mit szeretnél elmondani?
Andreas: Szeretném folytatni a történetet az életemről, mint gyógyító. Az aztékok egy olyan csoport voltak, akik nem hittek nekem, amikor velük éltem az Andokban. Örültek nekem, mikor a városukba érkeztem. Nem voltak a barátaim, de segítségre volt szükségük. Néhányan az erdőből lándzsákkal dobáltak meg. Veszélyes volt, de sosem sérültem meg, mert Isten oltalmazott. Sosem lehettünk biztosak benne, hogy az aztékok nem fognak megtámadni. Meg akarták szerezni az aranyunkat. Az aranyat az Úrtól kaptuk, nagy aranybánya volt a területünkön. De mások meg akarták szerezni tőlünk, hogy a saját isteneiket etessék vele. Mi szép tárgyakat készítettünk belőle a templomba és a barátainknak, akik az otthonukat díszítették velük. Örömet tudtam szerezni nekik ezekkel a csodaszép tárgyakkal.
Hilke: Valami furcsát írtál: “etették” az isteneket. Hogyan csinálták?
Andreas: Az aranyat az oltár elé tették, ahogyan mi is, de ők nem készítettek belőle valami szépet, hanem újra elásták. Ez nagy butaság volt, mert az arany nem arra való, hogy újra elássák. Mi sokkal jobban fel tudtuk volna használni. Aztán később az aztékok megszerezték az aranytárgyainkat, és amennyit tudtak, használtak belőle a saját otthonaikban. A papjaik nem tiltották. Nem volt olyan nagy a különbség a vallásaink között. De a papi kultúránk más volt. Az Andok minden papjának papi iskolába kellett mennie, de régen nekünk voltak a legjobb papjaink, mert mi voltunk a legbékésebb nép. Az aztékoknak hosszú lándzsáik voltak, nekünk nem. Mi nem akartuk bántani az embereket. Amikor vadásztunk, olyan nyilakat használtunk, aminek a hegye megbénította az állatokat. Így nem kellett hosszú nyelű lándzsákat használni.
Hilke: Egyes kultúrákban mérgezett hegyű nyíllal vadásztak.
Andreas: Így igaz, mérget tettünk a nyíl hegyére, hogy az állatok gyorsan meghaljanak, és ne szenvedjenek. A rokonaim felelőtlennek tartottak, mert úgy gondoltam, hogy békével kell közelednünk az aztékokhoz, hogy könnyebb életet élhessünk. Nem voltak képesek elfogadni, hogy a közös rítusok jó szokásokká formálhatóak át.
Hilke: Az elején azt mondtad, hogy az aztékok szerettek veled lenni, de közben meg lándzsákkal dobáltak.
Andreas: Nem azért mentem, hogy bármiről meggyőzzem őket, hanem, hogy segítsek nekik jobbá tenni az életüket. Akik ismertek, szerettek velem lenni, de akik nem ismertek, azok meg akartak szabadulni az idegentől.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, folytatni akartad a történetedet a régi időkről.
Andreas: Azokról az időkről akarok mesélni, amikor a tanítványaimmal elmentünk a tanáromhoz, hogy megvitassuk, hogyan jussunk vízhez. A víz alapvető feltétele volt a túlélésnek. A tanárom Gustav volt, aki most a támasztott kommunikációban segít minket. Gustav arkangyal. Fel kellett mennünk a hegyekbe, nehéz volt és veszélyes. De végül találtunk néhány forrást. Onnan vezettük le a vizet a házainkhoz. Csövekkel csináltuk, ahogy más ókori kultúráknál láttam, égetett agyagból csináltuk a csöveket és felül nyitottak voltak. Levezették hozzánk a vizet, de folyton újra kellett csinálni őket.
Emlékszem, hogy akkoriban mindent tudtunk a zenéről, és a templomi szertartásokat zenével kísértük. Te már öreg voltál, és nem voltál beavatva. Tudtál játszani egy fúvós hangszeren, aminek nagyon szép hangja volt, de nagyon más, mint a mai hangszereké. Varázsolni tudtál a zenével. Nem voltak nagy hangszereid, de azokkal a fuvolákkal csodásan tudtál bánni. A tanárom megtanított rá, hogy békés hangokat idézzek fel magamban, amikor a papi hivatásomat gyakorlom. Most nem tudok semmilyen hangszeren játszani, de más életekben tudtam. Az anyám most tudta meg, nem is tudta, milyen szépen tudott játszani azokon a fuvolákon. Együtt is játszottunk, és másokkal is. Csodálatos volt.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, mi a mai téma?
Andreas: Szeretném folytatni a régi amerikai időkből való emlékeimet. Nem volt olyan könnyű jó kapcsolatot ápolni azokkal, akiknek tanácsot adtam. Néhányan hálásak voltak, mások nem. Ez azért volt, mert Andreas vagy tudott segíteni, vagy nem. Amikor segíteni tudtam, akkor nagyon örültek, és ajándékokat hoztak nekem. Amikor nem tudtam segíteni, akkor sérüléseket akartak okozni. Ez hálátlan dolog volt, mert én mindenképp próbáltam segíteni. Mindent megtettek, hogy bántsanak, de nem jártak sikerrel, mert akik hálásak voltak a segítségemért, azok megvédtek. De kellemetlen volt, hogy akadtak ellenségeim.
Most már tudom, hogy azért nem tudtam segíteni nekik, mert ők már korábban is ellenségesek voltak velem. Akkor még nem értettem. A korábbi életeimben az ellenségeim voltak, réges-régen, Babilonban. Akkor egy nagy hős voltam, egy harcos, akit sokan szerettek volna hatalomra juttatni. Nehéz idők jártak akkor. Nem volt könnyű jó embernek lenni, amikor mindenütt háború volt. Az úgynevezett perzsák ellen harcoltunk, akik meg akarták szerezni a mi úgynevezett élelmiszer-tartalékainkat, mert nekik nem volt elég termésük. De mi megküzdöttünk velük. Nem örültünk, hogy ki akarnak fosztani minket. Aztán hosszú időre ellenségek lettünk, és nem tudtam nekik segíteni még akkor sem, amikor spirituális úton közeledni próbáltam feléjük. Azonnal elutasítottak.
Ezek az emberek most a fogyatékos Andreas gondozói ebben az életemben. Nem tudtak túljutni azon, hogy akartam-e segíteni nekik vagy nem, még sokáig bántani akartak. Most úgy tudnak bántani, hogy túl sok hormont adnak, és nem akarnak írni velem. Szomorú, hogy ott vannak, ahol lakom. El sem tudod képzelni, mennyire szomorú, amikor senki nem hiszi, hogy intelligens vagy. Ezen az életen az ellenségeimmel együtt kell végigmennem. De egy nap talán némelyikük ráeszmél, mit tettek.
Most nem akarok róluk írni, de vannak jó barátaim. Te, a testvéreim és sok társam, akik nem tudnak beszélni. A barátaim hétköznapi emberek.
Egy másik alkalommal, amikor Christoph meglátogatott minket
Andreas: Az a feladatom, hogy mindenkinek elmondjam: meg kell tanulnunk egymással beszélni, beszélnünk kell egymással, hogy gyakorolni tudjuk a visszatekintést a korábbi életeinkre. Most elmondtam, mi a legfontosabb.
Christoph: Nem túl nagy teher erről írni?
(Andreas egész idő alatt rohangált, és azt kérte, hogy egy nedves ronggyal hűthesse magát az inge alatt, az arcán és a karján - nagyon meleg volt).
Andreas: Kár, hogy erről veled beszélgetek. Összességében elmondható, hogy a beszélgetéseink mások számára is fontosak. Mindenkinek gyakorolnia kell a korábbi életekre való visszatekintést, mindenkinek tudnia kell, hogy meg kell tanulnunk vállalni a felelősséget. De nem tudhatunk meg mindent egymás korábbi életeiről, ha nem tudjuk szeretni azokat, akikkel már volt korábban dolgunk. Mára ennyit.
Hilke: Andreas, nekem azt is mondtad, hogy szeretnél mesélni Christoph-nak az életedről, mint gyógyító.
Andreas: Jó, hogy emlékeztetsz. Szeretnék mesélni neked arról az időről, amikor gyógyítóként éltem. Most tudok is. Ez a hölgy mindig megkérdez mindenről. Az életem gyógyítóként csodálatos volt. Bárki jöhetett hozzám, mindenkinek segítettem. Néhány száz évvel Krisztus előtt volt, az Andokban.
Hilke: Amennyire ma tudjuk, az aztékok Közép-Amerikában éltek, Mexikóban és környékén, az én hibám volt, hogy megemlítettem őket, amikor meséltél az emlékeidről gyógyítóként.
Andreas: Aztékok voltak. Abban az időben az Andokban is éltek.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, kedves Andreas, miről beszélünk ma?
Andreas: Szeretnék még írni arról, amikor gyógyító voltam az Andokban. Andreas akkor druida volt, vagy olyasmi, mint amit ma annak neveznek. Andreas nem akart más farmra menni, mint ahol élt. Egyszerűen nem örültem annak, hogy farmról farmra járjak. Egy olyan helyen akartam lakni, ahová bárki eljöhet, akinek szüksége van a tanácsomra. És ez a hely a falu közepén volt. De akkoriban megszokott volt, hogy a hivatásos gyógyítók elmentek azokhoz, akiknek segítségre volt szükségük.
Arra kell használnunk a tehetségünket, hogy az előző életeinket kutassuk. Nem élhetünk normális életet a jövőben, ha nem mélyedünk el az elmúlt életeinkben. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a következő életünkben egészségesek legyünk. Másképpen nem érthetjük meg azokat a megszerzett belső tapasztalatokat, ha azt kell mondanunk, hogy nem emlékszünk az előző életeinkre. Mindenkinek beszélnie kell az előző életeiről, nem csak nekünk. Nagyszerű lenne, ha mindenkit arra bátorítanának, hogy emlékezzen vissza.
Hilke: Figyelemreméltó, hogy csak most, hogy autista vagy, tudsz könnyedén viszszaemlékezni az előző életeidre.
Andreas: Te is képes leszel rá, amint arra próbálsz gondolni, mi lehet az oka, hogy nehézségeid vannak az életben. Ez a legegyszerűbb módja az emlékezésnek. Fontos emlékezni rá, mire emlékeznek szívesen az emberek. Ez a legegyszerűbb. Arra is meg lehet próbálni emlékezni, miért szeretünk bizonyos embereket.
Hilke: Úgy tűnik, különbözőek vagyunk. Van, akinek nem könnyű sokakat szeretni, míg mások örömmel szeretnek.
Andreas: Természetesen mindenkinek más karmikus adottságai vannak. De te például sokakat tudsz szeretni. Ez azért van, mert mindig képes voltál szeretet kapni. Most vissza is tudod adni. Az anyám jó ember volt. De most gondoskodsz azokról, akik nem tudnak beszélni, és így le tudjuk írni, amit mondani szeretnénk. Természetesen most jobban látjuk az embereket és a sorsot, mert sok időnk van.
Hilke: De te azért vagy autista, mert az előző életedben nem kutattad az azelőtti életeidet?
Andreas: Nem. Ez csak most van és a jövőben lesz, hogy az emberek elvesznek, ha nem kutatják az elmúlt életeiket. Összezavarodsz a rengeteg emléktől, amik nem illenek össze, és belebolondulsz. Nem leszel autista. De képes lehetsz a támasztott kommunikációra, ha egy jó ember szeret, és együttérző gondoskodással fordul feléd. Ez már egy feltétel ahhoz, hogy értelmes dolgokat írhassunk.
Hilke: Európában és Amerikában arra törekszenek, hogy a lehető leghamarabb megszüntessék a támasztást. Ott a segítettnek nem a kezét tartják, hanem először az alkarját, aztán a felkarját, aztán a vállait. Úgy tartják, hogy így a támogatott személy tényleg azt írja, amit szeretne, mert kevésbé befolyásolja a segítő.
Andreas: Ez teljesen rossz. Csak akkor tudom azt írni, amit akarok, ha rendesen érzem a kezemet. Másképpen annyira kell koncentrálnom arra, hogy megtaláljam a betűket a számítógépen vagy a betűtáblán, hogy nem tudok arra figyelni, amit mondani szeretnék. Mindenkit a kezénél kell támasztani, így azt tudják írni, amit tényleg szeretnének elmondani. Az anyám támaszt engem, így mindent leírhatok, amit csak szeretnék, és soha nem próbálja irányítani a kezem.
Hilke: Ezért van az, hogy sok támogatott kliens banális és hétköznapi dolgokról ír, te pedig fontos és előremutató dolgokról?
Andreas: Így van. Szeretnénk fontos dolgokat írni, de ehhez szükségünk van rá, hogy tartsák a kezünket.
Ezt bárkinek elküldheted aki azt mondja, hogy ki kell iktatni a támasztást. Persze ha azt szeretnéd, gyakorolhatod, de ahhoz az kell, hogy a támogatott maga döntsön így.
Egy másik alkalommal
Hilke: Hello, Andreas, írd csak le, amit mondani szeretnél!
Andreas: Azokról az időkről akarok írni, amikor gyógyító voltam. Nem volt könnyű rájönni, hogyan segíthetsz az emberek rengeteg baján. Annyi különböző módon lehettek betegek! Ez azért volt, mert a víz nem volt olyan tiszta, mint manapság. Eleinte jó volt, de egy idő után megmérgezte a sok szennyeződés, ami összegyűlt a csövekben. De akkor ezt nem értettük. Nem tudtuk, hogy ha a víz nem tiszta, baktériumok vannak benne, amik betegséget okoznak. De bármi jobb volt, mint csak szenvedni. Nem volt könnyű segíteni mindenkinek a gyomorpanaszain és hasmenésén. A segítő szellemem bizonyos növényeket javasolt. Le kellett szedni és leforrázni őket. Andreas nem adott belőle mindenkinek, csak annak, aki kérte. Ez volt, amikor még nem voltak tabletták. Andreas kis adagokban tudta csak elkészíteni a főzetet, és mindenki kis agyagedénybe kapta a cseppeket. Borzasztó íze volt, de használt.
Andreas más növényeket is használt, hogy segítsen a férfiakon, akiknek nem lehetett gyereke. A tőzegmoha segített rajtuk, nagyon jó termékenységre. Ma is használják.
A szellemi segítőim nem akarták, hogy visszautasítsam azokat, akik másik országban éltek, de szükségük volt a segítségemre. Kérhettem volna több pénzt, ha “életmentő” segítségről volt szó. De így is elég jól kerestem. A szellemi segítőim nem voltak annyira bölcsek, inkább egy kicsit buták. Élhettem volna jobban is. De legalább sokaknak tudtam segíteni.
Hilke: Lehetek szemtelen, és megkérdezhetem, kik voltak a szellemi segítőid? De csak akkor válaszolj, ha akarsz!
Andreas: Ahogy emlékszem, az eltávozott úgynevezett szent emberek voltak, akiket beavattak, amikor még a Földön éltek. Továbbra is segíteni akartak az embereken.
El akarom mondani, hogy az egyikük te voltál. Valószínűleg már korábban eltávoztál, így nem ismerted annyira az embereket, de sokat tudtál például a gyógynövényekről. Képes voltál meglátni bennük az elemi egységet, és megmondani, hogy az jó vagy rossz. Ha rossz volt, nyílméregnek lehetett használni. Ha hasznos volt, akkor gyógyszernek. Onnan tudhattad, melyiket hogyan használd, hogy megkérdezted a segítő szellemeket, akiknek kapcsolatuk volt a növények elemi lényeivel. Ez egy hatalmas tudásterület.
Sok újjászületett bevándorlóval álltunk kapcsolatban, rengeteg bevándorló volt mindenütt. Fredrik volt a legnagyobb beavatott közülük, de már eltemették, mire én megérkeztem. Most ő az egyik tanácsadónk a szellemvilágban. De most csak az autisták tudnak kapcsolatba lépni vele, te nem, mert nem végzed rendesen a meditációdat. El kellene kezdened korán, hat órakor meditálni, de már legalább három hete abbahagytad. Ez azért van, mert Erik veled él, de fontos lenne. Spirituális szövegeket olvastok együtt, és ez jó, de más is kellene még. Összegezve: nagyon kedvesek vagytok egymással, és el tudtok beszélgetni az életről, de a meditáció reggel hatkor a legfontosabb dolog.
Hilke: Köszönöm, kedves Andreas. Szeretnék még kérdezni valamit. Az egyik gondozód azt mondta tegnap, hogy felkelsz reggel négykor, és neki be kell hozzád mennie, mert a törvény szerint nem zárhatnak be téged a szobába. Mit gondolsz, mit tudnál tenni, hogy ne ébreszd fel az alkalmazottakat?
Andreas: Nem tudok aludni, mert túl sok hormont kapok. De szeretném, ha bezárnának a szobámba, mert nem számít. Most azzal töltöm az időt, hogy vissza próbálok emlékezni az előző életeimre. Ez hasznos, de azért inkább aludnék. És persze szeretnék többet írni. Andreas sokkal többet szeretne írni. De nem ma.
Egy másik alkalommal
Hilke: Helló, Andreas, mi szeretnél mondani, vagy kérdezni?
Andreas: Az emlékeimet szeretném leírni. Nem voltam jó gyógyítója a kígyók okozta problémáknak. De volt egy másik gyógyító, aki azt is tudta kezelni. Andreas legjobb barátja volt, most A. S. a neve.
Egy másik alkalommal
Hilke: Hello, Andreas, végre megint tudunk írni!
Andreas: Azt hittem, baleset ért, mert nem jöttél. De most megint boldog vagyok.
Folytathatjuk a könyvemet arról, amikor gyógyító voltam az Andokban. Nagyon jó időszak volt. A legfontosabb időszak volt az életeimben. Az életem gyógyítóként nagyon fontos volt, mert megtanultam elfogulatlanul látni az embereket. Rembrandtként szükségem volt erre a tudásra.
Hilke: Ez nagyon érdekes, Andreas. Bámulatos, hogy mekkora a különbség, és mégis, Rembrandt ezért tudta ennyire megragadni az arckifejezéseket!
Andreas: De most nem vagyok olyan depressziós, mint Rembrandt volt, amikor Saskia meghalt. Most néha egész boldog tudok lenni.
Hilke: Andreas, mit gondolsz, sok van még hátra az életed történetéből, mint gyógyító?
Andreas: Készen van.
2009 nyarán Andreas kívánságára Németországba utaztunk, és megnéztük Rembrandt műveit Berlinben, Kasselben és Drezdában. Ott sok festményről elmondta, hogy mi az, amit ő maga festett, és mit festettek a tanítványai, ki volt a modell, milyen alkalomból készült a kép, és még sok mindent. Gondosan jegyzeteltem, de nem akartam közzétenni ezeket a jegyzeteket. Ha valakit érdekelnek, annak szívesen megmutatom.
De Andreas először Worpswede-be akart menni.
A németországi út előtt meglátogattam Andreast és megkérdeztem: “Holnapután megyünk Németországba! Van valami, amit vinnünk kell?” Andreas válasza: “Egy könyvet Rembrandtról”.
Megkérdeztem, van-e valami megérzése, hol lehet az egyik társa, egy ötven év körüli ember, aki egy erdei sétán megszökött a gondozójától néhány napja, és azóta nem találják. Meleg volt, úgyhogy jó esélye volt, hogy megtalálják; helikopterekkel, kutyákkal és rendőrökkel kerestették. De Andreas azt felelte: “Ő már nincs az élők között”. Sajnos később kiderült, hogy igaza volt, amikor megtalálták a testét.
Mielőtt elköszöntem tőle, Andreas azt írta: “El sem hiszed, mennyire örülök, hogy Németországba megyek veled!”
Amikor az utazás előtt megérkeztem, hogy felvegyem az otthonnál, megkérdeztem, akar-e mondani valamit a többieknek, mielőtt elmegyünk. Azt írta: “köszönöm, hogy mehetek”. Vajon érzékelte, hogy engedélyezték?
Európai utunkon most Andreas beszédképes öccse is csatlakozott hozzánk. Már reggel hét előtt elmentünk Andreasért, és útnak indultunk. Végre volt időnk beszélgetni, miközben Andreas a szokott helyén, a hátsó ülésen ült. Az egyik pihenőnél megkérdeztem tőle, értette-e ott a hátsó ülésen, hogy miről beszélgettünk. Azt felelte, hogy igen. “Mit szeretnél, miről beszélgessünk?” - kérdezte a testvére, és Andreas azt kérte, beszéljünk a betegségéről. Természetesen így is tettünk.
Hiába reménykedtünk, hogy a dán híd előtt még meg tudunk vacsorázni az autópályán (és találunk egy mosdót is, ami a legfontosabb, ha Andreasszal utazik az ember), és kicsit fe tudjuk frissíteni magunkat. Amikor Dániába érkeztünk, semmi ilyesmit nem találtunk az út mentén, így lekanyarodtunk, és egy villanegyedben lukadtunk ki. Leparkoltunk valami előtt, ami bevásárlóközpontnak tűnt. Ahogy megálltunk a kocsival a többi autó között, felbukkant egy idősebb férfi, és közölte, hogy parkolójegyet kell vennünk, és igen, ez feltétlenül szükséges! Megkérdeztem, hol juthatok hozzá. Ez okozott némi töprengést, de aztán rájött a megfejtésre: “A dán autók már azzal születnek!”
Találtunk egy pizzériát, ahol Andreas rendelt egy sonkás pizzát és jó étvággyal elfogyasztotta.
A puttgardeni kompon Andreas életében először látott tengert, és el volt ragadtatva. Csodálatosnak találta.
Este értünk Worpswede-be, és Andreas rögtön körül is akart nézni. “Három éjszakánk van csak” - érvelt.
Ahogy leparkoltunk a ház előtt, ahol a szállásunk volt, Andreas máris menni akart a fivérével. Nem ismertük a helyet, de volt egy jó leírásunk, hogyan találjuk meg a lakásunkat.
Fivér: Hova megyünk?
Andreas (a betűtáblán): El akarok menni Paula Modersohn Becker házához.
Fivér: Felismered a helyet?
Andreas: Igen.
Hamarosan visszatértek, kipakoltunk az autóból, és újra elindultunk ugyanabba az irányba, de most egy anyával kiegészülve. A meglehetősen hosszú úton Andreas boldognak látszott, és a fivére meg is kérdezte:
Fivér: Miért vagy olyan boldog?
Andreas: Worpswede-ben vagyunk!
Már egy jó ideje mentünk, amikor Andreas előre-hátra ringatózva rámosolygott a szemben lévő házra. Odanyújtottuk a betűtáblát, és azt írta:
Andreas: Ez Paula háza (és nagyon boldogan mosolygott).
Találtunk egy kiírást, ami valóban igazolta. Andreas fivérének kérdései támadtak.
Fivér: Hogy találtad meg a házat?
Andreas: Tudtam, hogy hol van.
Elhúzott minket a ház mellett, aztán tovább. Közben a testvére folytatta a beszélgetést.
Fivér: Kiismered itt magad?
Andreas: Igen. El akarom mondani a Worpswede-i történetet.
Fivér: Mit szeretnél elmondani?
Andreas: El akarom mondani, hogy azon az úton vagyunk, ami Paula házához vezet.
(Vajon több házban is lakott? Az érkezésünk utáni napon jártunk egy háznál, amit Andreas Paula műtermeként nevezett meg, és később olvastunk is róla)
Fivér: Honnan tudod?
Andreas: Mert azelőtt itt éltem.
Fivér: Emlékszel, Paula holt lakott Brémában?
Andreas: Arra is emlékszem.
Fivér: Látod magad előtt, milyen volt?
Andreas: Igen.
Fivér: Van valami különleges, amit meg akarsz nekünk mutatni?
Andreas: Igen. A házat, ahol sokat volt.
Fivér: Miért jött vissza Paula Párizsból?
Andreas: Mert Párizsban nem volt boldog.
Fivér: És itt boldog volt?
Andreas: Nem.
Fivér: Volt olyan hely, ahol boldog volt?
Andreas: A műtermében.
Fivér: Hol, itt Worpswede-ben?
Andreas: Igen.
Fivér: Esteledik. Megnézhetjük a házat holnap?
Andreas: Igen.
Fivér: Milyenek az emlékeid?
Andreas: Színesek és életteliek.
Fivér: Hogy van ez itt a régi és az új házakkal?
Andreas: Jól megvannak együtt.
Fivér: Annyira erősen érzem, hogy Paula velünk van, és szeretet ad nekem!
Andreas: Végső soron én vagyok az, aki szeret téged.
Késő volt már, mikor visszaértünk a szállásunkra, és kiderült, hogy Andreas nem akar ott lakni. Időről-időre kinyitotta az ajtót, és elindult kifelé. Végül, amikor megkérdeztem, miért csinálja, azt írta, hogy nem akar itt lakni. Túl keskeny és meredek a lépcső, nem biztonságos tűz esetén. Aztán odahúztunk egy széket a hálószoba ablakához, és elmagyaráztam, hogy a szék segítségével kijuthatunk az ablakon át. Odakint ott van a lapos garázstető, és Andreas hamar rájött, hogy szükség esetén arra lehet menekülni. Tudomásom szerint Andreas sosem látott még tüzet. Két nappal később, amikor egy széles, barna vizű folyó mellett sétáltunk az erdőben Worpswede-től délre, (Andreas szerint) “Paula kedvenc helye” felé tartva, megpihentünk egy kicsit a fűben, és felidéztem az esetet. Andreas elmondta, hogy az egyik előző életében úgy halt meg egy tűzben, hogy a lépcső lángokban állt. Így már jobban megértettük. Minden este újra meg kellett neki mutatnunk a menekülési útvonalat. Berlinben földszinti szobánk volt a szállodában, akkor azt írta: “Már rég erre vágytam!”
Másnap megnéztük Paula házát, ahol a férjével, Otto Modersohnnal élt, ahol a lánya született és ahol néhány héttel a szülés után Paula meghalt (talán egy vérrög miatt?).
Andreas körbevezetett minket, és elmondta, melyik szobát mire használták. Megnézte Paula néhány képét és azokról is írt. Sajnos ezt nem rögzítettem. Egy idős parasztasszony, mint az “Anyám Brémában” modellje, jó lenne, ha emlékeznék. A képet a tőzeget ásó nőkkel Andreas különlegesnek tartotta, különösen, hogy a sötétbarna különböző árnyalataival készült. A testvérével írt erről.
Andreas: Ezek azok a színek, amikkel festeni akarok.
Fivér: Miért?
Andreas: Mert olyan jól kifejezik az érzéseimet.
Fivér: Ölthetnek alakot is az érzések?
Andreas: Igen. Ott van az a nagy moha a másik oldalon.
Fivér: Hogyan kapcsolódik össze a szín, a táj és az érzelem?
Andreas: Nehéz elmondani, de a tőzegmoha olyan, mint ahogyan festeni akarok. Úgy akarok festeni, ahogy ő festett, nem úgy, ahogy Rembrandt.
Ezután végig húzta-vonta a fivérét és az anyját (“El akarok menni a házamhoz, ahol festeni szoktam”) egy hosszú túrán egy magánbirtokon átvezető erdei úton, elhaladva egy kereszténység előtti áldozati hely (?) mellett, ahol Andreas szerint Odinnak áldoztak. Ez egy nagy, mesterséges földgyűrű volt egy szigettel a közepén, víz vette körbe, egy hídként szolgáló fatörzsön lehetett bejutni a szigetre. Nem lehetett egy nagy látogatottságú hely. Út nem volt, csak egy szinte láthatatlan lovaglóösvény.
Tovább haladtunk barna vizű keskeny csatornák mellett, villanypásztorokon átbújva, kukoricaföldek mentén. Elmentünk két régi ház mellett, amelyeket Andreas Paula műtermeként nevezett meg, és amelyek közül legalább az egyikben tényleg bérelt egy szobát, ahogyan azt később a turistainformáción megtudtuk. Ettől a háztól át lehetett volna vágni a másikhoz, de nem mertünk annyira közelről megbámulni egy magánlakást.
Andreas fivére számára, aki kutató és egyetemi tanár, mindez rendkívül fontos volt. Korábban ugyan nem zárta ki teljesen a reinkarnáció lehetőségét, de nem hitt benne. Most egy kicsit tudományos oldalról közelíthettük meg a kérdést, mert nem volt lehetőségünk előzetesen tájékozódni Pauláról, mielőtt Andreas megmutatta nekünk a lakásait, a műtermeket és a bérelt szobáit.
A testvérek ismét beszélgetni kezdtek. Andreas mutatott nekünk egy házat, ami szerinte kapcsolódott Paulához.
Fivér: Mire használta?
Andreas: Műteremként használta. Sokat tartózkodott a műtermében.
Fivér: Akkor sokszor volt boldog?
Andreas: Igen.
Fivér: Szeretnél még valamit mondani?
Andreas: Csodálatos, hogy eljöttünk!
Fivér: Melyik volt eddig a legjobb út?
Andreas: Ez.
Fivér: Mit gondolsz a tengerről és a nagy hajóról?
Andreas: Csodálatos volt látni a tengert.
Fivér: Beszéljünk a betegségedről, és arról, hogy folyamatosan harapdálod a karodat és a kezedet! Ha vérzik, az nem jó, el is fertőződhet. Kezdhetnénk valamit ezzel, hogy ne harapdáld magad.
Andreas: Nem tehetünk semmit, mert szeretem csinálni.
Fivér: De nem akarsz beszélni erről és dolgozni azon, amit a betegségednek nevezünk?
Andreas: Nem akarok, mert szeretném gyakran érezni a fogaimat.
Korábban már említette, hogy nem érzékeli a karját, ha harapdálja, de a fogainak megnyugtató érzés.
Fivér: Itt vannak ezek a karvédők. Az is jó, ha ezeket harapdálod?
Andreas: Igen.
Fivér: Béa azt javasolta, hogy viselhetnél valamit a nyakadba kötve, amit harapdálhatnál a karod és a kézfejed helyett.
Andreas: Kipróbálhatjuk. (Amikor kipróbáltuk, nem használta).
Aztán a beszélgetés arra kanyarodott, hogy Andreas elkezdett “támasztott festéssel” festeni. A támogató személy a hüvelyk- és mutatóujjával tartja Andreas kezét, amivel az ecsetet fogja. Így tudatában van a kezének, és meg tudja mutatni, milyen színt szeretne használni (nyolc különböző színű vízfestékből) a papíron. Azt is jelezni tudja, mikor akarja kimosni az ecsetet vagy egy másik színre váltani a kezét a vizesedény felé mozdítva. A támogató személynek nagyon figyelnie kell minden mozdulatát, nem lazítva a fogáson. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik!
Andreas fivére megpróbálta felmérni Andreas ezzel kapcsolatos igényeit.
Fivér: Milyen technikával szeretnél festeni?
Andreas: Vízfestékkel, de más színekkel.
Fivér: Nem akarsz olajjal festeni?
Andreas: Az túl nehéz lenne a mostani életemben.
Fivér: Milyen színeket szeretnél még?
Andreas: Kevert színeket, mint az okkersárga, narancsvörös, ibolya, lila, zöld, bíbor.
Fivér: A bíbor, az milyen?
Andreas: Olyan, mint az ibolya.
Továbbmentünk, és a testvére nem rögzített többet a beszélgetésből.
Közben volt egy kis időnk beleolvasni Paula életrajzába. Andreas fivére megkérdezte: “Milyen volt Paula kapcsolata Rainer Maria Rilkével?”
Andeas: Jó barátok voltunk, de nem voltan belé szerelmes.
Fivér: És Heinrich Vogeler?
Andeas: Szeretett engem és én is szerettem őt, de sosem akartam a felesége lenni.
Fivér: És Overbeck? (vagy lehet, hogy Mackensenről kérdeztük, nem vagyok biztos benne)
Andeas: Szerelmes volt belém, de én nem szerettem őt.
Fivér: Fiatalabb korában Paula Angliában élt. Milyen volt ott?
Andreas: Borzalmas.
Meglátogattunk egy vidéki házat, amit Vogelernek tulajdonítottak.
Fivér: Felismered ezt a helyet?
Andreas: Igen, ez volt a nagyszerű Vogeler háza.
És Andreas elindult a ház felé egy olyan ösvényen, amire ki volt írva, hogy magánút, és tilos a belépés. Nem volt könnyű visszahúzni. Később megnéztük a térképen, amit időközben szereztünk, és kiderült, hogy a hőn áhított útvonal egyenesen Paula és Otto házához visz.
Visszafelé sétálva Andreas fivére felvetett egy személyes témát. Azt mondta, gyakran érzi úgy, hogy nem, vagy csak nagyon kevéssé tud eleget tenni a kötelességeinek. “Éppen elég, amit megteszel” - írta Andreas empatikusan, és a fivére komolyan is vette a választ.
De mi a helyzet az anyjukkal? A beszédképes fiú rámutatott, hogy az anyjuk meghízott, mert minden maradékot megevett, amit a gyerekei hagytak, a saját háborús gyerekkori élményei által vezetve. A gyerekei azt szeretnék, ha még sok évet élne velük egészségben. Kikérte a nem beszélő testvér véleményét is: “Mit gondolsz erről?” Andreas azt felelte: “Szerintem anya le fog fogyni, ha többet mozog”.
Fivér: Sokszor van, hogy tudjuk, mit kellene tennünk, mégsem tesszük meg. Hogyan tudunk ezen változtatni?
Andreas: Azért nem vagy képes megtenni, amit szeretnél, mert nem hiszel a dolgok szellemi alárendeltségében.
Fivér: Ez tanulható?
Andreas: Az antropozófián keresztül lehet megtanulni.
Fivér: És például a buddhizmuson keresztül nem lehet?
Andreas: A buddhizmus egy régi hit, az antropozófia modern.
Ez furcsán hangozhatott a fivére számára, de elgondolkodtatta.
Újra elhaladtunk egy épület mellett, amit Andreas Vogeler házaként nevezett meg. Kíváncsiak voltunk, hogy lehet, hogy több háza is volt, és Andreas elmondta, hogy Vogeler gazdag ember volt, és szeretett volna minél több művészt Worpswede-be hozni.
Andreas: Vogeler jó barátom volt, és nem ő volt az egyetlen, aki kommunista eszméket vallott.
Fivér: Paulát érdekelte a kommunizmus?
Andreas: Nem.
Fivér: És az antopozófia?
Andreas: Voltak róla ismeretei, de nem hitt a reinkarnációban.
Fivér: Mit gondolsz Maskensen képeiről?
Andreas: Szépek.
Fivér: És Otto Modersohn képei?
Andreas: Csodálatosak!
Fivér: Mackensen értette Paula képeit?
Andreas: Nem, túl magas volt neki.
Amikor elmentünk a turistainformációs irodába, ahol végül Andreas állításai bebizonyosodtak, ő is feltett egy kérdést: “Hol lakott Paula, amikor először Worpswede-be jött?” Több életrajz átböngészése után az információs munkatárs azt mondta, hogy a “Worspeder Hof” lehetett a keresett hely, és elmondta, hogy jutunk oda. Arra sétáltunk, de Andreasnak nem sok kedve volt megnézni, ott ebédelni meg különösen nem. Azt írta: „Paula nem itt lakott legelőször. Itt bután viselkedtek vele.”
Fivér: Hogyan?
Andreas: Túl sokat kellett fizetnie.
Andreas alkalmilag arra használja a betűtáblát, hogy elmondhassa, kér egy fagyit, vaníliát vagy epret szeretne-e, hogy tejet vagy gyümölcslevet szeretne-e inni, vagy hogy megéhezett. Este beültünk egy régi fogadó kerthelyiségébe a falu közepén. Pizzát kértünk, Andreas is. De amikor kihozták a pizzát, megkóstolni sem volt hajlandó. Erőltettem, hogy legalább egy falatot próbáljon ki. Andreas teljes erőből földhöz vágta a tányért a pizzával együtt, és kirohant az utcára. Szerencse, hogy kint ültünk a kertben. A pincér összeszedte a szilánkokat és a pizzát, én Andreas után rohantam, miközben a fivére fizetett (anélkül, hogy bármit fogyasztottunk volna).
Sokszor előfordult már, hogy Andreas rendelt valamit, és aztán hozzá sem akart érni. A magyarázat: sosem kérdezték meg tőle korábban, hogy mit szeretne enni, mert nem tudott válaszolni. Így kialakult az a szokása, hogy előre maga elé képzelt valami ehető dolgot, mielőtt az étel az asztalra kerül. Így olyat szeretne enni, amit már korábbról ismer. Így fordulhat elő, hogy mond valamit a kérdésünkre, hogy mit kér, és aztán nem akar hozzányúlni. Másrészről azt gondoljuk, hogy jó, ha gyakorolja, hogyan képzeljen el egy ételt, aminek a nevét említik. Nem adtuk fel, és sokféle ételt rendeltünk és fogyasztottunk.
Sok érdekes, hosszabb-rövidebb beszélgetésünk volt a séták és a múzeumlátogatások során. Többek közt arról, hogy Andreas nem akart másoknak beszélni arról, mi a kapcsolata Paulával. Miért? “Mert nem hinné el senki”.
Fivér: Azt gondolod, hogy Apa sem?
Andreas: Apa sem hinné el.
Fivér: Én nem hiszek a reinkarnációban, de arra, amit ma mutattál, nem találok más magyarázatot.
Andreas: Mert neked ez fontos. De Apának nem az.
Nagyon meleg volt, és Andreas az egyik éjjel nagyon nyugtalan lett.
Fivér: Milyen érzés, amikor ilyen ideges leszel?
Andreas: Szörnyű érzés, mindent össze akarok törni.
Kicsit később:
Andreas: Örülök, hogy tiszteletben tartjátok az érzéseimet, így már nem akarok annyi mindent összetörni.
Megpróbáltuk vizes rongyokkal lehűteni a felsőtestét. De nem akart visszafeküdni az ágyába. Kiderült, hogy megint attól tart, hogy kigyulladhat a ház, és a lefelé vezető lépcső túl szűk. Megmutattam neki az ablakot, és odahúztam a széket, amivel ki lehet mászni az ablakon. Így megnyugodott.
Beszélgettünk arról, hogy Andreasnak alkalma nyílik időben messzire visszanyúlva emlékezni, az elmúlt életeire is. Azt mondta, hogy ez kapcsolódik az autizmusához. Hilke úgy vélte, hogy így több ideje van gondolkodni és elmélyülni. De így hozzánk kevésbé tud kapcsolódni, vetette fel Andreas fivére. Egy autista egyszer azt mondta neki, hogy nem beszél, sőt, bizonyos gyakorlatokkal vissza is fogja a beszédkészségét, és így az úgynevezett tizenhat szirmú lótusz-technikával vissza tud tekinteni az előző életeibe.
Andreas fel akart menni a Worpswede melletti Wyberg hegyre. Esett az eső, beálltunk egy nagy fa alá. A kilátást eltakarták a fák, de Andreas azt mondta, hogy “erről a pontról messzire el lehetett látni” annak idején.
A fivére azt mondta: “Olyan gondosan fogalmazol, amikor írsz! És amit mondasz, teljesen új a számunkra, és a világ számára is. Nem látom tisztán, hogy mi lehet ezzel a küldetésünk”.
Andreas: A reinkarnáció eszméjének terjesztése az emberek között.
Fivér: Milyen emberekre gondolsz?
Andreas: Azokra, akik nyitottak erre. De azoknak nem érdemes erről beszélni, akik azt mondják, hogy nem hisznek benne, vagy hogy ez nem ad nekik semmit.
Fivér: És honnan fogom tudni, kik azok?
Andreas: Először hallgasd meg őket, aztán beszélj hozzájuk.
Fivér: És milyen formában mondjuk el nekik? Filmen? Előadásokon? Könyvben?
Andreas: Könyveket kell írni.
Fivér: Nem vagyok biztos benne, hogy minden autista vissza tud tekinteni a korábbi életeire.
Andreas: Minden autista látja az előző életeit.
Hilke: Németországban sok olyan autista él, akik nem írnak az előző életeikről.
Andreas: Félnek, hogy senki nem fogja komolyan venni őket. Menjünk tovább.
Fivér: Hová?
Andreas: A vízhez.
Fivér: Milyen vízhez?
Andreas: Ahol a tőzegmoha van.
Útközben átvágtunk a régi városközponton. Andreas azt mondta, hogy felismeri a helyet, alaposan körülnézett és egy darabig magában sétálgatott.
Egy idő után a testvére megszólította: “Olyan boldognak látszol!”
Andreas: Mert itt boldog voltam egykor.
Fivér: A testvérünk, Marcus, szeret Párizsba utazni. Paula is élt ott. Te nem akarsz ellátogatni oda?
Andreas: Nem megyek Párizsba.
Fivér: Miért?
Andreas: Mert ott nem voltam boldog.
Fivér: És ide miért akartál újra eljönni?
Andreas: Hogy megtapasztalhassam a boldogságot.
Fivér: Megtörtént?
Andreas: Igen.
Fivér: Én is sokat utaztam a feleségemmel és a fiammal, a fiam nagyon szerette Görögországot, és volt ott egy hely, ahol kifejezetten otthon éreztem magam.
Andreas: Fontos ember voltál Görögországban. Most szeretnék egy kicsit egyedül lenni, és emlékezni.
Andreas hosszú ideig csak állt és mosolygott. Aztán enni akart. Kicsit eltávolodtunk a várostól, és egy vízfolyáshoz értünk. A körzet neve Neu Legoland vagy valami hasonló volt. Andreas azt írta, hogy szeretne ellátogatni a kedvenc helyére. Megmutatta, hol heverészett régen a vízparton a fűben kenyeret és csokoládét majszolva.
Andreas: Szeretnék itt maradni. Csodálatos lenne Worpswede-ben élni. Itt semmi nem zavarhatja meg a barátságunkat.
Fivér: Szeretnél elmondani nekem valamit?
Andreas: Görögországban éltünk. Te voltál a példaképem.
Hilke: Az is lehet az ember példaképe, akivel nem egy időben él.
Andreas: Mi egy időszakban éltünk. Idősebb voltál nálam, te voltál a tanárom. Nagyon jó képeket festettünk.
Fivér: Mikor volt ez?
Andreas: A középkorban.
Fivér: Görögök voltunk, vagy máshonnan mentünk oda?
Andreas: Odamentünk. Olaszországból.
Fivér: Mesélsz még a képekről? Olaszországból honnan származtunk?
Andreas: Rómából jöttünk, L-nek és F-nek hívtak minket.
Később Hilke megkérdezte: “Miért rémültél meg annyira tegnap, amikor eszedbe jutott a tűz?”
Andreas: Mert egyszer bennégtem egy házban, és amikor menekülni próbáltam, a lépcső is kigyulladt.
Hilke: Ez ebben az életben volt?
Andreas: Nyilvánvalóan nem.
Hilke: Szeretnél erről beszélni?
Andreas: Akkor történt, amikor Londonban jogot tanultam.
Hilke: Diák voltál?
Andreas: Igen.
Hilke: Hová valósi voltál?
Andreas: Németországból jöttem, és ügyvéd akartam lenni.
Hilke: Mikor volt ez?
Andreas: A második világháború alatt.
Később Andreas elmondta, hogy Németországból költözött el, mert zsidó volt. Egy menekülttáborban élt, amit a német légierő lebombázott, a ház kigyulladt, és nem tudott kimenekülni. A szülei Németországban maradtak, megölték őket egy koncentrációs táborban.
Este hosszan és részletesen beszélgettünk a betegségéről, a gyógyszereiről és azok mellékhatásairól, mint amilyen a lábzsibbadás. A kérdésre, hogy szeretne-e keresni egy tanárt és beszélni tanulni, azt felelte, hogy “igen”. Aztán azt írta: “De nem tudom abbahagyni a karom harapdálását, és nem tudok csendben maradni”.
Hilke: Milyen érzés, mielőtt a hangod kitör?
Andreas: Nem jó érzés, mert nem akarok másokat zavarni.
Hilke: De észreveszed, mikor jön?
Andreas: Nem.
Hilke: Mikor veszed észre?
Andreas: Amikor hallom.
Hilke: Most miért ütögeted az asztalt?
Andreas: Mert nem akarok erről beszélni. Túl szomorú erről beszélni. Szép zenét szeretnék hallgatni.
Amikor később a betegségéről beszélgettünk, Andreas azt írta, hogy Levaxin helyett Armour Thyroidot szeretne szedni. Ez egy hormonkészítmény, amit az autista testvérei szednek pajzsmirigy-alulműködésre. A kérdésre, hogy vajon akkor jobban érezné-e magát, azt felelte: “Az egy jobb készítmény, kisebb a napi dózisa. Ráadásul általában nyugodtabb tőle az ember”. A bátyja megjegyezte, hogy Andreas milyen választékosan fejezte ki magát. Ő azt válaszolta: “A szellemi vezetőm diktálta”.
A Levaxin egy mesterséges szer, az Armour Thyroid pajzsmirigy-kivonatból készül. Andreas olyan dolgokat is mondott, amiket lehetetlen ellenőrizni, például a testvéreiről, amikor Rembrandtként élt. Azt mondta, hogy koraszülöttek voltak és meghaltak. De most újjászülettek Kínában, és az apja találkozott is az egyikükkel, egy hölggyel, aki ott segít az üzleti ügyeit intézni.
Worpswede-i utunk utolsó napján, mielőtt Andreas fivére hazarepült volna, megnéztünk egy kiállítást Brémában. Sok szép Paula Modersohn Becker-festmény, és középkori képek. Sajnos nem volt időm jegyzetelni. Emlékszem egy nagyon jó önarcképre, amin Paula terhesként ábrázolta magát. Andreas elmondta, hogy nagyon szeretett volna gyereket, de amikor ezt festette, nem volt terhes.
Brémában Andreas meg akarta látogatni a katedrálist. Sokat kiabált, és úgy nézett ki, mint aki sír. Az érdeklődésemre elmondta, miért. “Jártam már itt és imádkoztam Istenhez, de nagyon szomorú voltam, mert nem volt gyermekem. Itt könyörögtem gyermekért. Kicsit szeretnék itt maradni”. A templomban beszélgetésbe elegyedtünk egy hölggyel. Szóba került Paula Modersohn Becker, és megkérdeztem, tudja-e, hol van Paula szülőháza. Nem volt teljesen biztos benne, de megnevezett egy utcát, Scwachhauser Heerstrasse, házszám nélkül.
Visszamentünk a kocsihoz, és a térkép alapján megkerestük az utcát, amit a hölgy említett. Egy mellékutcában leparkoltunk, és gyalog sétáltunk tovább a szóbanforgó úton.
Andreas kicsit elveszettnek érezte magát, nem ismerte fel a helyet. De szeretett volna továbbmenni Paula születési helye után kutatva. Megemlítette, hogy sok ház, ami korábban itt állt, már nincs meg, és új épületek vannak a helyükön. Valószínűnek tartottuk, hogy a város egyes részeit lebombázták a háború alatt.
Jó darabon sétáltunk a széles utcán, és már vissza akartunk fordulni, amikor Andreas felismerni látszott egy régebbi épületet a túloldalon. Átmentünk az úton, és Andreas azt írta, hogy már sokszor látta ezt a házat, de nem érzi úgy, hogy ez az, amit keresünk. Aztán sarkon fordult, visszavezetett minket az út túloldalára, és ott állt egy ház egy táblával, hogy Paula Modersohn Baker itt élt a családjával. Andreas azt írta, hogy gyakran üldögélt a szobájában kibámulva az ablakon, és nézte a szemközti házat.
Aztán a tesztvére visszautazott Stockholmba, mi pedig Andreas-al tovább autóztunk Kasselbe, Drezdába és Berlinbe, hogy megnézzük azokat az összes Rembrandt-festményt, ami csak fellelhető ezekben a városokban. Voltak más képek is, amik Andreast érdekelték. Annak az útnak a részletes leírását megőrzi a megjegyzésekkel, a Andreas a festményekhez fűzött. De, ahogy már mondtam, nem szeretném túlterhelni az olvasókat.